(Lola szemszöge)
Hirtelen kivágódott az ajtó és egy nyúzott képű Krisztián jelent meg.
- Mi a fsz van?? - káromkodta el magát félig csukott szemmel, de én nem foglalkoztam vele. Pár századmásodperc alatt szeltem át a köztünk lévő távolságot, és a nyakába ugrottam.
- Krisz. Te meg mit csináltál...? Úgy aggódtam érted..én.. - nem tudtam folytatni. Csak most  tűnt fel, mennyire bizarr ez a helyzet. Ő nemrég szerelmet vallott nekem, amit én elutasítottam. Most pedig itt állunk, ő egy szál alsógatyában, én pedig a nyakába csimpaszkodva. Gyorsan hátrébb húzódtam és lesütöttem a szemem.
- Hát ilyennek ismersz?... nem csinálok hülyeséget! - simított végig az arcomon. - Gyere be.
-Öhm... inkább nem.
- Ne butáskodj! Késő van, nem engedlek haza egyedül.
- Jó, legyen... - adtam meg magam és bementem. Levettem a cipőm és egyből Krisz szobája felé indultam, amíg ő elment felöltözni. Ami legelőször feltűnt az a rengeteg dalszöveg volt a zongorája mellett. Nem bírtam ki, hogy ne olvassak bele. Még egyik se volt kész, de a lényegét így is érteni lehetett...
- Csak nyugodtan. - hallottam a hangját az ajtóból. Kicsit megijedtem, de aztán hátra fordultam és végig néztem rajta. Felvett egy tréning gatyát, ami persze divatosan bő volt rajta, viszont fölül továbbra sem takarta semmi a szemkápráztató kockáit. Biztos voltam benne, hogy még sosem láttam ennyire kigyúrtnak. Ha ezt egy képen láttam volna 100 százalék, hogy azt mondom rá PhotoShop. Tekintetem végre tovább siklott a hasáról, és szemügyre tudtam venni minden mást. Lezseren támaszkodott az ajtófélfának, kezei a zsebében, szája szélén pedig az a szívdöglesztő féloldalas mosolya, amiért bármelyik lány egy szempillantás alatt a lábai előtt heverne. Ahogy nevetett kivillant a hófehér fogsora, amit világ életében utált. Szerintem viszont pont, hogy nagyon édes. Ez az egyike azon dolgoknak amitől az arca még mindig megőrzi azt az utánozhatatlan kisfiús báját.
Nadrágjából stílusosan kilátszott a nélkülözhetetlen pink Calvin Clein alsója, kezében az éppen baba kék hátlappal díszített Iphone.
Összességében pont olyan volt, mint aki épp most lépett  ki a Vogue címlapjáról.
Én, saját szemmel legalábbis is így láttam. Kezdett kínossá válni a szótlanságunk, de ő továbbra is  nevetett, amitől én csak még kényelmetlenebbül éreztem magam, úgyhogy magyarázkodni kezdtem.
- Ne..ne haragudj. - próbáltam rendezni a légzésemet. - Ez már nem az én szobám... - mondtam inkább csak magamnak, de természetesen ő is meghallotta.
- Csak rajtad múlik! - felelte és közeledni kezdett hozzám. Leültem az ágy szélére, ő pedig mellém. A keze lassan a combomra csúszott, de én elhúzódtam. Éreztem, hogy az egész teste megfeszül mellettem, mikor faggatni kezdett. - Szeretsz? - tette fel a kérdést, amitől a legjobban féltem. Tudtam, hogy nem hazudhatok... - Kérlek..tudnom kell!
- Ez nem ilyen egyszerű... - próbáltam hárítani.
- De igen. Ez a lényeg. - erősködött.
- Régen is pont ezt hittük.
- Akkor minden más volt. Mondd, hogy nem felejtettél el! Kérlek! - könyörgött. Felnéztem a szemébe, és csupán szín tiszta fájdalmat láttam..
- Úgy nézek ki, mint aki valaha el tudna felejteni...? - csóváltam a fejem. Egy kis remény csillant a szemében, de ez még mindig nem volt elég neki.
- Szeretsz? - kérdezte újra.
- Szeretlek! - nyögtem ki. Abban a pillanatban, arca már az enyém előtt volt. A szemembe nézett, majd lecsapott az ajkaimra. Ezúttal nem ellenkeztem, de mikor hátra döntött az ágyon és a pólóm felé nyúlt én arrébb húzódtam.
- Nekem ez nem megy! Még nem...Gábor.. - kezdtem, de végül a párnába temettem az arcom. Ő szinte azonnal simogatni kezdte a hátam, majd pár perc múlva megszólalt.
- Előlem nem bújj el! Hé, nincs semmi baj. Akármeddig várok miattad. - mondta határozottan. Kilestem a párnából és szembe találtam magam a világ legőszintébb, legszebb kék szempárjával.
- Köszönöm. - bújtam elő. - Én... tényleg nem tudom mit akarok.
- Ez érthető. - bólogatott elgondolkozva. - Elmondod Gábornak? - kérdezte hirtelen.
- Nagyon édes srác... - sóhajtottam. - De nem érzem amit kéne...vele.
- Azért itt maradsz ugye? - vetette fel reménykedve. - De ha nagyon szeretnél haza menni elviszlek...
- Ezt úgy kérdezed, mintha lenne választásom. - nevettem. - Amúgy is ittál! - figyelmeztettem, mire rám kacsintott.
- Én kínáltam választási lehetőséget! - emelte maga elé a kezét.
- Jól van, de most aludjunk, mert kivagyok. - mondtam és ásítottam egy hatalmasat, ő pedig röhögni kezdett. - Ne nevess. - szóltam rá, mire abba hagyta és halál komoly fejet próbált vágni, de nem bírta és elnevette magát.
- Aludjunk... - ismételte, levegőért kapkodva. Kiment a fürdőbe, és egy perccel később megint egy szál alsógatyában jött be.
Lekapcsolta a villanyt és nagy nehezen eltántorgott az ágyig, de persze nem kis nehézségek árán.
- A pcsába!! - kiabálta, hallottam koppanást, csörömpölést, majd éreztem, hogy mellém fekszik. Arrébb is gördült, úgy, hogy szinte már rajtam feküdt.
- Bocsi. - suttogta és vissza mászott a másik oldalra. - Elszoktam tőle, hogy nem egyedül vagyok.
- Ne is nagyon szokj hozzá... - feleltem. Erre már nem mondott semmit, és nemsokára csak a szuszogását hallottam.
(Krisz szemszöge)
Mikor felébredtem Lola még édesen aludt mellettem,  kezével az enyémet szorítva. Legszívesebben megcsókoltam volna, hogy úgy keltsem, mint régen, de tudtam, hogy nem lehet.
Kimentem a konyhába, ahol meglepetésemre ott találtam Tomikát.
- Hát te? Azt hittem ma délutánig ki se lehet robbantani az ágyból. - röhögtem, miközben neki láttam a szokásos fehérje turmixomnak.
- Orsi hamar haza küldött. - morogta.
- És itthon voltál, mikor haza értem? - csodálkoztam.
- Asszem... azt hittem nem vittél kulcsot, úgy csöngettél. De semmi kedvem nem volt felkelni. - vigyorodott el.
- Nem én voltam! - vágtam rá, de talán nem kellett volna. Tudtam, hogy rögtön félre érti...
- Akkor?? - faggatott rögtön, de nem volt időm magyarázkodni, mert Lola mit sem sejtve, kómásan kisétált a szobából.
- Jó reggelt... - motyogta. Tomika egyből felélénkült és csak kapkodta a fejét kettőnk közt.
- Srácok...! - kiáltott fel végül vigyorogva.
- Jaj ne! Ne kombinálj. - figyelmeztettem unottan.
- Mit lehet ezen kombinálni? Örülök nektek. - folytatta, mire mi csak nevettünk.
- Mi is neked Tomi, de nem vagyunk együtt! - felelte Lola.
- Akkor mégis mit csináltál a kölyök ágyában, kártyáztatok? - hitetlenkedett.
- Aludtunk Tamás. Tudod eredetileg arra találták ki... - világosítottam fel.
- Ohh...értem én. - bólogatott, mintha tudná miről beszél. Áá, fogalmam sincs. Inkább alszok. - jelentette be és elindult a szobája felé.
- Ez most mi?
- Korán van még neki... - feleltem, majd visszatértem a turmixomhoz, Lola pedig leült és figyelte mit csinálok.
- Minek iszod ezt az izét? - mutatott fintorogva a kezemben lévő üvegre.
- Kell az energia! - vigyorogtam és kihúztam magam.
- Pfuj... - fejtette ki a véleményét tömören. Én leraktam az asztalra, és elindultam felé, de út közben meg is torpantam. Csak zavartan álltam egy helyben, miközben ő még mindig bámult.
- Ideje haza mennem. - állt fel hirtelen.
- MuszáJ?
- Beszélnem kell vele... - nézett a szemembe.
- Jól van, akkor menj. - hajtottam le a fejem. - Mikor látlak újra?
- Holnap a stúdióban! - mosolygott rám.
- Tényleg? - csillant fel a szemem. Tudtam a fotózásról, de az idejéről még nem. - Akkor jó!
Gyorsan bement a táskájáért és már indult is.
- Elmennél köszönés nélkül? - kérdeztem, miközben elálltam az útját és neki támaszkodtam az ajtófélfának.
- Simán. - vigyorgott, mire én durcásan néztem rá. - Jaj tudod, hogy nem! - nyugtatott meg és hirtelen megölelt.
- Holnap találkozunk. - mondta és már kint is volt. Én még mindig csak álltam ugyan abban a pózban, ahogy Lola elengedett és alig bírtam megmozdulni. Pár perc múlva eszméltem fel, mert készülődnöm kellett. Nemsokára megyek promo képeket csinálni, valami sorozatról.
Pont mikor indultam volna, Tomika vágódott ki az ajtón.
- Kölyööök. Fotózni mész? Dobj már el az Arénába, pont útba esik.
- Nem esik útba! - morogtam.
- Légysziii - könyörgött és már vette is fel a cipőjét.
- Jó, gyere már. - adtam meg magam, bár nem nagyon volt kedvem, mert tudtam miről lesz szó.
- Mondd már mi volt ez reggel. - faggatott már a kocsiban, miközben kinyitott egy kólát.
- Este eljött megnézni, hogy rendben vagyok-e, én pedig nem akartam, hogy egyedül menjen haza... - foglaltam össze, kihagyva az érdekesebb részleteket.
- És puszta lovagiasságból felajánlottad az ágyad... világos. De nem kaptál semmit cserébe? - kíváncsiskodott továbbra is.
- Gáborral van!
- Nem akadály...
- Megcsókoltam. - mondtam ki hirtelen, mire ő az összes, éppen szájában lévő üdítőt kiköpte. - MIT CSINÁLSZ?? Normális vagy? Ha összehányod a kocsimat te takarítod ki... - nyomtam a kezébe egy törlő ruhát, de ő hátra dobta.
- Mit csináltál??  - kerekedett ki a szeme, és most már muszáJ volt elvigyorodnom.
- Tudod, mikor van két ember, akiknek a szája... - magyaráztam, de félbe szakított.
- Mit szólt?
- Vissza csókolt... aztán nemet mondott. Aztán azt, hogy szeret. - meséltem, és közben röhögtem Tomika egyre érdekesebb fejein.
- Nők... - csak ennyit mondott és megrázta a fejét. Végre megérkeztünk az Arénához, őt kiraktam én pedig indultam vissza.
x     x     x
Mikor beléptem a stúdióba sok ismerős arcot pillantottam meg. Ekkor ugrott be, hogy a Jóban rosszban-os csapatot fotózom. Hirtelen egy fiatal csaj jelent meg előttem, kezében egy csomó papírral. Gondolom ő lehetett valami szervező, vagy ilyesmi...
- Hello, te vagy a fotós, ugye? - mosolygott rám.
- Aha, Krisztián.
- Zsófi. - fogtunk kezet. -  Elég sűrű a menetrendünk, úgyhogy itt van egy lista, hogy kit mikor kéne fotózni. Nem gond? - nyújtott át egy tele írt lapot.
- Nem probléma. Akár kezdhetem is..őő.. - kisegítésképpen ránéztem a papírra, és megkerestem az első nevet. - Gáborral. - halkult el a hangom, de ő már ott sem volt.
- Oké, erre nem készültem fel. - motyogtam magam elé.
- Ja, ez így elég kínos... - hallottam egy mély hangot a hátam mögül. Megfordultam és vele találtam szembe magam.
- Szia - ráztam meg a kinyújtott kezét.
- Örökké ez lesz ha össze futunk valahol? - kérdezte hirtelen, amin én teljesen meglepődtem. Nekem teljesen jó volt ez a variáció...
- Megszokhattad volna. - motyogtam és a géphez léptem.
- De azt hittem ennek vége azzal, hogy megkaptad amit akartál. Bár jobb helye van nálad...titeket úgy látszik nem lehet elválasztani. - nevetett.
- Miről beszélsz? - fordultam vissza hozzá. - Mi nem...nem járunk, vagy ilyesmi.. - értetlenkedtem.
- Akkor csak idő kérdése. - tette a vállamra a kezét, és fura arcom láttán hozzá tette. - Nekem végül is mindegy. Én el állok az útból...szeretném ha boldog lenne. Ha veled, akkor veled.
Kezdtem megérteni, miről beszél itt össze vissza Gábor, és, hogy valószínűleg Lola már találkozott vele azóta. Nevetnem kellett magamon, hogy ilyen sokáig tartott, mire leesett.
- Na jó! Inkább fotózzunk. - mutattam a háttér felé, mire ő be is állt.
x     x     x
Otthon feküdtem az ágyamban, miközben csöndben szenvedtem, és néha megkíséreltem felkelni, de nem nagyon sikerült. Amint megmozdultam sajogni kezdett a fejem, a fülem csengett és szúrt az oldalam...ha betakaróztam egy perc alatt tele izzadtam a pólóm, ha kitakaróztam rögtön fázni kezdtem. Tomika 3 percenként rohangált föl-le kapcsolgatni a fűtést.
Úgy akartam ezt a fotózást, mint még talán soha... muszáJ lett volna találkoznom Lolával, de a drága bébiszitterem még vécére is alig akart kiengedni.
- Ébren vagy haver? - jött be lábujjhegyen és halkan suttogva Tomika.
- Mintha tudnék aludni... - morogtam.
- Felhívtam Orsit. - mondta, de belé fojtottam a szót.
- Mit csináltál?? - fakadtam ki.
- Nyugodj már le! Úgysem mehetsz így sehova. - felelte higgadtan. - Kibírsz még pár napot, amíg nem borulsz a nyakába. - csóválta a fejét, épp mikor csöngettek. Egyszerre mindketten az ajtó felé kaptuk a fejünket, majd ő vissza rám. - Itt maradsz! - figyelmeztetett. Sóhajtottam és lehunytam a szemem. Pár perc múlva egy puha kéz érintette a homlokom, de még mindig nem nyitottam ki a szemem.
- Nagyon lázas! - hallottam az ijedt hangot, amit egyből párosítottam az érintéshez, és a kezére raktam az enyémet.
- Lolaa... - nyöszörögtem, és megpróbáltam egy kis mosolyt erőltetni a számra.
- Hogy vagy? - kérdezte. Leült az ágyam szélére és a fejemet simogatta.
- Most, hogy itt vagy sokkal jobban! - próbálkoztam felülni. - De neked nem kéne fotózáson lenned?
- Fotós nélkül elég nehezen ment a munka...úgyhogy gondoltam benézek. - nevetett.
- Akkor itt maradsz? - reménykedtem.
- MuszáJ mennem, sajnálom. Ha tudok ígérem jövök még. - biztosított.
- Ne szívasd már a kölyköt, csak miattad elment volna ilyen állapotban... - kotyogott közbe Tomika, de nem nagyon vettünk róla tudomást.
- El kéne menned orvoshoz... olyan sokat vagy beteg. - aggodalmaskodott tovább.
- Honnan tudod? - merült fel bennem.
- Innen-onnan. - motyogta és elfordította a fejét. Erre elmosolyodtam, mert biztos voltam benne, hogy elpirult. - Most már tényleg megyek! - állt fel, úgy, hogy még véletlenül se kelljen rám néznie.
- Vigyázz magadra - kacsintottam, és a kezénél fogva vissza húztam egy puszira.
 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.