|
Kilencedik rész
2011.01.23. 20:22
Köszönés nélkül,szinte futólépésben indultam az ajtóhoz és a kocsi felé vettem az irányt.Beültem és gázt adva hajtottam le a már jól ismert utcába.Kiszálltam,de már nem éreztem azt,hogy ez valóban jó ötlet lenne....Erőt vettem magamon és lassab besétáltam a nagy kapun,majd szememmel elkezdtem keresni a megfelelő kis földutat ami elvezet a számomra megnyugvást adó helyhez...Megpillantottam a sírját ami mint mindig tele volt virágokkal...
A lábam akaratlanul is egyre lassabban mozgott....Minden alkalommal ha meglátom egy különös érzés fog el,kiráz a hideg ahogy ránézek a nagy márvány tömbre és egyszerűen képtelen vagyok felfogni,hogy a számomra legkedvesebb személyt örökre fogjul ejtette...
Odaérve arcomon megjelent az első könnycsepp,szépen lassan lehajolok és kezemmel végígsimítok a márvány kövön...Egyre jobban hatalmába kerített az a régi érzés,az amikor végleg itthagyott
Újból azt éreztem,hogy egész életemben ő vot az az ember aki megértett,a megismételhetetlen,megértő társ és bár a mi történetünk nem happy end - del végződött még nyugodtan,lelkiismeret furdalás nélkül nézhetek vissza a múltra...a közös múltunkra
Talán ez volt a végzetem...egy kis időre igazán boldog lehettem és naiv módon azt hittem,hogy helyettesíthetem őt valaki mással aki még csak a közelébe sem ér,de már látom,hogy ez az egész azért volt,hogy végre rájöjjek arra,hogy Jennit nem lehet valami olcsó utánzattal pótolni,mert ő volt az aki igazán számított nekem és csak vele éreztem azt,hogy teljesen önmagam lehetek...
Minden napom azzal telik el,hogy másoknak megfeleljek....ha itt lenne mosolyogva fogná meg a karom és a fülembe súgná,hogy minden rendben,nem kell,hogy ezt csináld....de ő már nincs itt és nem várhatom,hogy újból érezhessem ahogyan átölel,mert ez lehetetlen...
Annyiszor vártam,hogy kapok tőle egy telefont vagy becsönget hozzám és azt mondja igen jól vagyok,nem történt semmi ,de rákellett jönnöm,hogy az élet nem így megy...ha valaki fontosat elveszítessz végre rájössz,hogy milyen fontos is volt neked,de nem kapsz második lehetőséget,hogy helyre hozzd
Egyre jobban hiányzik...most,hogy Lola kerül engem gyakran jut eszembe,hogy milyen is volt amikor még csak barátok voltunk,mert minden annyira egyszerű volt...ha rosszul éreztem magam és hiányzott Jenni,csak felhívtam és a hangja megnyugvást adott...
Most már fel sem veszi a telefont ha meglátja,hogy kersem
Kétségbeesetten keresem a helyes utat.....nem tusom,hogy mit tegyek és azt hittem ha majd eljövök ide valamiféle választ kapok a sok kérdésre ami napról napra felrémlik előttem és mára már nem hagy nyugodni...egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből a Jenni és Lola közti hasonlóságot és legfőképpen a különbségeket....Jenni már régen megkeresett volna,vele annyival egyszerűbb dolgom volt
Lehet,hogy Lola nem az a személy akivel lennem kell vagy talán csak túlságosan eröltettem,hogy döntsünk...
Lassan felálltam és könnyes szemekkel néztem a sírra,majd magam mögött hallottam egy édesen fecsendülő hangot
Megtöröltem a szemem és hátra fordultam...Lola állt ott egy virággal a kezében
- Szia-suttogtam rekedtes hangon
- Szia-köszönt sokkal határozottabban mint én
Lassan mellémsétált,majd a virágot egy könnyedd mozdulattal a sírra helyezte,mégis annyira vigyázva,hogy bőre egy percre sem érintkezzen a márvány kővel...mintha belőle is ugyanazt a reakciót válltaná ki,mint belőlem
- Hiányzik-suttogta könnyes szemekkel miközben fel sem nézett
- Tudom...nekem is-néztem rá
Hirtelen megölelt,de olyan szorosan tartott magánál mintha félne,hogy itt hagyom...elkezdett zokogni,én pedig a hátát simogattam és próbáltam megnyugtatni
Percekkel később húzódott el,majd könnyes szemekkel nézett fel rám
- Annyira szerettétek egymást...soha nem láttam még szebb párt nálatok és csak szeretném,hogy tudd,hogy soha nem lettem volna képes közétek állni..soha nem akartam rá hasonlítani vagy betölteni a helyét....nagyon szerettem őt - nézett mélyen a szemembe
- Tudom - néztem rá és magamhoz húztam...
- Mindig idejárok gondolkozni-mondta szipogva
- Tényleg? - néztem rá kérdőn
- Igen - hajtotta le a fejét
- Én is -suttogtam
Hosszú percek teltek el csöndben,csak álltunk és néztük a sírját annak aki egykor a mindenünket jelentette,aztán egymásra néztünk és egyszerre mosolyodtunk el,bár a könnyek még mindig ott csillogtak a szemünkben
- Én hazaindulok - mondtam - Átjössz? -néztem rá reménykedve
- Persze - küldött felém egy bíztató mosolyt
Egymás mellett indultunk ki a temetőből,majd beszáltunk a kocsiba és hozzám vettük az irányt...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss hozzászólások