- Szeretlek! - dünnyögte a pólómba rejtve az arcát. Én már majdnem elaludtam, de így gyorsan felkaptam a fejem és ránéztem. Megsimogattam a haját, majd nyomtam rá egy puszit.
- Én is szeretlek!
- Krisztián... - folytatta, de itt rögtön el is hallgatott. Lassan felült és közben óvatosan rám pillantott. Sokáig csönd volt, ő pedig az ajkát harapdálta, miközben valószínűleg erősen gondolkodott azon, hogy mit is szeretne mondani.
- Igen...? - vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
- Ahm.. semmi. - rázta a fejét. Vissza akart feküdni mellém, de ehelyett én is felültem és az ölembe húztam, mielőtt még bármit is szólhatott volna.
- Mit szeretnél kicsim? - az álla alá nyúltam, magam felé fordítottam és megcsókoltam. - Hm?
- Te.. te nem haragszol rám Gábor miatt? - hadarta, majd rögtön lesütötte a tekintetét. a pólómat kezdte tanulmányozni.. majd a homlokom. Pontos körvonalban mindent végig járt a szemem körül. Én pedig csak bámultam értetlenül.
- Hisz régen szakítottatok.. nem?
- De. Viszont előtte nagyon sokáig együtt voltunk.. én.. tudom, vagyis gondolom, hogy neked is voltak mások az életedben. De Krisz, szerettél valakit?
- Végig csak téged! - vágtam rá gondolkodás nélkül. Így volt. Nem sejtettem, hogy épp ezt akarja hallani.
- Én szerettem!
- Ezért nem haragudhatok rád. És nem is akarok.. - ahogy ezt kezdtem mondani, végig az járt az fejemben, hogy Tényleg, nincs jogom ezért felelősségre vonni. Sőt, ami azt illeti talán itt lenne az ideje, hogy én is őszinte legyek vele szemben.. még most, az elején.
| kb. 2 héttel ezelőtt: |
Idegesen indultam el, szinte rohantam kifelé az épületből. Miközben a kocsim felé tartottam bele rúgtam egy utamba kerülő sörös dobozba a járdán. Az repült pár métert előre, hogy aztán újra előttem álljon meg. Ezúttal figyelmen kívül hagytam, beszálltam és inkább azzal foglalkoztam, hogy harmadszorra végre bele találjak a kulccsal a helyére.
Már éppen ki tolattam volna a parkolóból, mikor meghallottam a telefonom idegesítő csipogását. Először eszembe sem jutott, hogy elő vegyem, de pár másodperc múlva észbe kaptam és egy nagy sóhaj kíséretében megnéztem. A képernyőn apró betűkkel az állt, hogy "1 új üzenet". Ez a felirat mindig ilyen homályos...?
Megráztam a fejem, ezzel próbálva kiűzni a felesleges gondolataim, majd megnyitottam az sms-t. Nem mintha bármi fontos dolog lehetett volna benne, de vágytam rá, hogy valami értelmetlen csekélységgel kelljen törődnöm.. Úgy tettem, mintha ezektől pár percre elfelejthetném azokat a valóban fontos dolgokat, amikkel viszont kénytelen vagyok foglalkozni.
A kedélyállapotomon még az sem ronthatott nagyon, hogy egy órán belül be kellene érnem egy fotózásra, amiről csak most tájékoztattak.
Tulajdonképpen nem voltak létfontosságú terveim mára, azon kívül, hogy alszom, viszont egyre jobban kezdtem érezni magamon, hogy erre szükségem lenne... de ehelyett bemegyek a stúdióba, lefotózni valamit... ki tudja kiről és mit.. mert az, hogy még a munkámat is elveszítsem mára már sok lenne.
Valamivel erősebben nyomtam rá a lábam a gázpedálra. Így sem valószínű, hogy oda érek, de már meg sem lepődtem a hatalmas dugón, természetesen csak abba az irányba, amerre én tartok.
 Ahogy beléptem a nagy, kétszárnyú ajtón, ugyan azzal  a lendülettel vissza is fordultam volna, de a kíváncsiságom végül győzedelmeskedett. Nagyot sóhajtottam és oda léptem a nekem épp háttal álló, magas, szőke lányhoz.
- Hello! - köszöntem olyan hangerővel, hogy biztos, hogy mindenki jól hallja. Abban a pillanatban ő hatalmas lendülettel fordult meg, én pedig egy nagy, kék, csodálkozást tükröző szempárral találtam szemben magam.
- Hali..Krisztián.. - nyögte.
- Merci... - motyogtam kedvetlenül, de végül mégis muszáj volt elnevetnem magam az értetlenkedésén. - Mit csinálsz itt? - tettem fel a kérdésem, bár nyilvánvaló votl, hisz nem rég még éppen mi próbáltuk elindítani ezen a pályán. Csak idő kérdése volt mikor vele össze itt..
- Fotózásom lesz.. - váltott át csevegő hangnemre, mintha egy perccel ezelőtt még nem akart volna össze esni a meglepetéstől.
- Itt dolgozom! Azt hiszem együtt fogunk dolgozni.. - rakosgattam össze a kirakós darabjait.
(...)
Ahogy Merci megtudta, hogy én fogom fotózni, biztosra vettem, hogy elment a kedve az egésztől. Próbáltunk nem törődni egymással, de mindkettőnkön látszott, mennyire feszültek vagyunk. Ráadásul elég nehézkes lett volna nem észrevenni egymást, mikor pont ez lett volna a dolgunk.
Úgy a fotózás felénél, mikor nagyjából magunkhoz tértünk a kezdeti megdöbbenésből, én  pedig félre tettem a vele kapcsolatos fent tartásaim, egész könnyen ment a közös munka. Hirtelen azon kaptam magam, hogy már teljes nyugalommal beszélgetünk, ráadásul gyönyörű képeket sikerült készítenem.
Persze én láttam rajta, hogy kezdő, de tagadhatatlanul neki való ez  munka..
Talán hogyha nem félnénk ennyire egymástól, még jóban is lehetnénk. Valószínűleg mindenki le akarna erről beszélni, de én próbáltam hinni benne, hogy komolyan megváltozott.
- Nem megyünk fel hozzád átnézni a képeket? - szakított ki Merci a gondolataimból.
- Nagyon fáradt vagyok.. öhm.. és egyébként sem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. - dadogtam zavarodottan. A délelőtti feszültségem még mindig nem sikerült kiűznöm a fejemből, de már nem voltam annyira ideges.. mégis komolyan fáradt voltam.
- Annyira édes vagy, mikor zavarba jössz! - nevetett fel. - Megmondtam, hogy nem akarok semmit! És ha jól emlékszem van nálad valamim...
- Rendben! - túrtam a hajamba idegesen. Ismertem már annyira, ha az újat nem is, a régi Mercit igen, hogyha egyszer bele csöppen valakinek az életébe, az ha akar sem szabadul meg tőle egykönnyen. Csak abban bízhattam, hogy jók a megérzéseim és igazam van vele kapcsolatban... de közel sem voltam ebben biztos. - Gyere. - intettem neki, miközben felkaptam a táskám és elő rángattam a kocsi kulcsot a legaljáról.
(...)
Mikor beléptünk a lakásba ő rögtön a szobám felé indult, ahogy általában szinte mindenki...
- Merci.. - szóltam utána, de nem nagyon figyelt rám. Nem szerettem, ha valaki egyedül mászkál a szobámban, Merci esetében pedig különösen zavart.
Amikor én is beértem, ő már az ágyon ült és ott forgolódott körbe-körbe a dolgaimat pásztázva.
- Itt nem túl sok minden változott.. - állapította meg mosolyogva. - Ő a barátnőd? - emelte el az éjjeli szekrényemről Jenni bekeretezett képét. A kedvenc képem volt róla.
- Az volt.. Jenni. - zártam le egyszerűen és reméltem, hogy ő is ennyiben hagyja a témát.
- Sosem meséltél róla! - tűnődött. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon tényleg érdekli e, vagy valami más oka van rá, hogy faggasson.  Ettől függetlenül én továbbra sem akartam róla beszélni.
- Valószínűleg nem nagyon értékelted volna...és én sem szívesen.. sztorizgattam róla. - motyogtam.
- Igaz.. - bólogatott, majd felpattant az ágyról. - Nézzük meg azokat a képeket! - váltott témát hirtelen.
- Jól van... - motyogtam és leültem a gépem elé. Nem akartam azt mondani neki, hogy hagyjuk inkább az egészet és menjen haza, de lehet, hogy mégis meg kellett volna tennem. A fejem sajgott és szívesen össze törtem valamit.. utáltam, hogy magamba kell fojtanom a feszültségemet.
A képeket inkább csak ő nézte, én pedig néha bólogattam és mosolyt erőltettem az arcomra, ha kérdezett.
- Szerintem ez jó lett! - mutatott mosolyogva a képernyőre, de én továbbra sem mutattam nagyobb érdeklődést iránta, hiába volt igaza. Valószínűleg a sorozat legszexisebb képe virított előttem. - Mi van veled? - sóhajtott, mikor úgy tűnt, megunta a viselkedésem.
- Semmi.. ez tényleg szuper! Nagyon jó voltál ma... - nyögtem, majd lassan hátra dőltem a székemben.
- Feküdj le, majd én befejezem. - tette a hátamra a kezét.
- Kösz. - felálltam és az ágyhoz sétáltam. Leültem a szélére, az arcom pedig a kezembe temettem. Pár percen belül éreztem, hogy mellém ül és újra a hátamat kezdi simogatni.
- Beteg vagy Krisztán?
- Csak feszült..szar nap. Nem nagy ügy..  - motyogtam és felnéztem a szemébe, hogy biztosítsam róla,de amint megláttam a nagy kék szempárt, hirtelen teljesen össze zavarodtam. Az arca közelebb volt hozzám, mint hittem.
Őszinteség és aggodalom szikráját is láttam a tekintetében, valahogy mégis nehezemre esett elhinni, hogy ezek az érzések tényleg belőle jönnek. Gondolatban felvillant előttem egy hatalmas STOP tábla, majd egyre homályosabbá vált, miközben a mögötte lévő dolog pedig egyre inkább vonzott. Tudtam, hogy meg kéne állnom, hogy ne tegyek olyat, amit később megbánnék...
De egy pillanatig sem tartott, hogy átlendüljek egy teljesen másik oldalra, ahol furcsa mód természetesnek tűnt, hogy a szám Merciének feszül, és óvatosan kóstolgatni kezdi. Lassan, de követelőzően csókoltam.. Gondolkodás nélkül áttörtem a saját magam számára felállított határokat és minden akaraterőm egy csapásra hullott porrá, miközben éreztem, hogy egyre mélyebbre süllyedek egy ismeretlen veszélyben. A bizonytalanságnak egy szikrája,  épp csak egy pillanatig siklott át rajtam, de utána még hevesebben húztam magamhoz, mire ő  alig érezhetően a mellkasomra tette a kezét, hogy eltoljon.
- Kri..Krisztián.. - kezdte, de a végére csak egy nyögés lett belőle. Mit sem törődve az ellenkezésével, apró csókokat leheltem a nyakára, majd hátra döntöttem, miközben egyik kezemmel a hajába túrtam, a másikkal pedig a combját simogattam. Éreztem, hogy a karjaimban lassan kezd ellazulni, és bár még elég bátortalanul, de vissza csókolt.
Biztos voltam benne, hogy addig nem nyugszom amíg ki nem hozom belőle azt az oldalát, amit én is ismerek, és szeretek. Ilyen szempontból sosem volt gond a kapcsolatunkban. Tudtam magamról, és róla, hogy olyan ember vagyok, akinek kérés nélkül, teljes mértékben megnyílik.
Benyúltam a pólója alá, végig simítottam gerincén, majd egy egyszerű mozdulattal megszabadítottam a felesleges ruha darabtól.
(...)
Ő halkan szuszogott mellettem, nekem viszont egyáltalán nem ment az alvás...
Szinte mozdulatlanul feküdtem a hátamon, a plafont bámultam, miközben próbáltam magamban megmagyarázni a helyzetet.. néha oldalra sandítottam, azt várva, hogy kivált belőlem valamit, de mintha teljesen érzéketlen lennék, nem jött a várt érzés...
Nem éreztem se jót, se rosszat. A délután minden percére jól emlékeztem, és azt is tudtam, hogy ami az után következik, inkább az utóbbi lesz.
Minél többet gondolkodtam, annál inkább bűntudatom volt amiatt, hogy nem érzem magam rosszul... abban sem voltam biztos, hogy egy ember képes egyszerre ennyi mindent érezni.
Lehet, hogy meg sem tudja... lehet, hogyha megtudja sem érdekli, én mégis úgy gondoltam, ezzel hátba szúrtam Lolát. Bár nem vagyunk együtt, hibát követtem el, és ha most nem is érzem, ijesztő következményei lehetnek.
Elgondolkodva fordultam újra felé és simítottam végig az arcán, mire mocorogni kezdett. Lassan, pislogva nyitotta nézett fel rám és kíváncsian fürkészte az arcom, hatalmas, kerek, kék szemeivel.A tenyerem még mindig a puha arcán pihent.. Azt hiszem... szeretek hibázni.
- Jó reggelt. - motyogta, újra csukott szemmel, de mosolyogva.
- Este van... - javítottam ki.
-  Még mindig ilyen vagy...? - állapította meg csüggedten. Anélkül, hogy gondolkodtam volna, a kezem szinte magától elindult felfelé a csípőjén, egészen az arcáig. Bele túrtam a hajába, majd meg akartam csókolni, de elfordította a fejét. Óvatosan arrébb tolt és felült.
- Jól vagyok! - biztosítottam vigyorogva. Ő megforgatta a szemét, majd inkább más felé terelte a témát.
- Azt mondtad oda akarsz adni valamit.. - emlékeztetett. Zavaró volt, hogy ilyen felesleges dolgokkal hozakodik elő, éppen most.
- Annak ára is van! - másztam vissza rá, ezúttal úgy, hogy ne tudjon elmenekülni előlem. Fölé térdeltem, és lassan lehajoltam hozzá. Magam felé fordítottam az arcát és megcsókoltam. Akartam, hogy érezze, mennyire akarom őt. Nem ellenkezett, de nem hagyott nekem sok időt és megint hátrébb húzódott.
- Azt hiszem ennek itt vége! - nyomatékosította. Nem tudtam eldönteni, hogy éppen engem, vagy saját magát győzködi. Egy pillanatra bele néztem a szemébe, aztán legördültem róla, kihúztam az éjjeli szekrényem fiókját és egy apró, csillogó tárgyat nyomtam a kezébe.
- Tudom. - suttogtam a fülébe és miközben elhúzódtam tőle, nyomtam egy puszit a szája szélére. - Kávét? - kérdeztem már az ajtóból.
- Aha, mindjárt megyek, csak felöltözök! Te is megtehetnéd. - nézett végig vigyorogva a hiányos öltözékemen, ami mindössze egy alsónadrágból állt. Elmosolyodtam és felkaptam a farmerom a földről, majd újra elindultam a konyha felé.
Felküzdöttem magamra a nadrágot, majd bekapcsoltam a kávé főzőt, leültem vele szemben és üres tekintettel bámultam, ahogy az üvegpohár cseppről-cseppre megtelik.
Tomika nagy lendülettel csapta ki a bejárati ajtót és mindenféle előzmény nélkül esett nekem.
- Te meg mi a fenét csináltál? Csomószor hívtalak!
- Nyugodj már le haver. Dolgoztam.. és.. - magyaráztam, de közben Merci is megjelent a konyhában.
- Hali. - köszönt Tomikának rá sem nézve, majd elvette az asztalról a kávéját és lehuppant a mellettem lévő székre.
- Ez meg mit keres itt? - fújtatott vádlón.
- Lassan két év után megjegyezhetnéd végre, hogy Ő, nem egy darab papír, hogy így hívd! Merci a neve és ha az előbb nem hallottad volna jól, dolgoztunk! - már szinte ordítottam. Nagyot kortyoltam a kávémból, hogy elfojtsam a kitörni készülő újabb kioktatást Tamás felé.
- Póló nélkül.. - morogta az orra alatt. Nyilvánvalóan tudta, hogy hallottam.
- Az ég világon semmi közöd hozzá! - álltam fel és elindultam a szobám felé. Merci utánam jött és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.