(Lola szemszöge)
Több mint két éve nem találkoztunk...szinte fel sem fogtam ezt az időt. Együtt döntöttünk így, mégis fájt.
Része voltunk egymás életének...de egy idő után a veszekedések is a részünkké váltak...már szinte megszokott volt. Összevesztünk, pár nap múlva pedig sajnálkozva borultunk egymás nyakába.
Azt hittük, vagy talán csak reméltük, hogy a problémák idővel maguktól megoldódnak. Próbáltuk figyelmen kívül hagyni, mintha ott sem lennének, de legbelül mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. És, hogy nagyon is számítanak...de ahogy mindenki mondja "A remény hal meg utoljára." Mi ezt próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy ha kitartunk a másik mellett, ezen is túl leszünk, mint mindig.
Csakhogy ehhez mi már kevesek voltunk.... Ahogy az egymás iránt érzett szeretetünk és a küzdeni akarás nőtt bennünk, úgy nőttek a problémák is.
Egyre kevesebbet voltunk együtt, amit próbáltunk a munkára fogni...
Valójában féltünk. Féltünk minden egyes találkozástól. Óvatosak, kimértek voltunk a másikkal szemben. Nem akartunk semmi olyat mondani, vagy tenni, ami miatt felborulhat a béke.
A holt pont valószínűleg mindkettőnknek az volt, mikor a rajongóink is ellenezni kezdték a kapcsolatunkat. Ami olyan jól indult, hirtelen egy rémálomba ment át, amiből mindenki jobb szeretett volna minél hamarabb felébredni...
Először csak letagadtuk, ami nyilvánvaló volt, hogy ez már nem olyan mint régen, mégis minden apró darabhoz ragaszkodtunk, ami összekötött minket.
Mikor aznap újra össze vesztünk, éreztem, hogy valami végleg elszakadt. Az álomvilág amiben addig éltünk szertefoszlott. Reálisan kezdtem látni a dolgokat, és rájötte, nincs tovább értelme.
Látta, rajta, hogy már nem fél annyira, hisz úgyis egymás mellett kötünk ki...nekem viszont az volt az érzésem, hogy nem. Többé nem...
Napok teltek el..aztán hetek. Többször kaptam magam azon, hogy a telefonomat szorongatva bámulok magam elé...csak egy gombnyomás, csak egy bocsánatkérés és minden a régi lesz. Egy szó... Szeretlek. és újra érezhetem az ölelését, a puha csókját és a mérhetetlen nagy, önzetlen szerelmét.
...De végül is mindig meggyőztem magam, hogy jobb így mindkettőnknek. Pedig valószínűleg ő is ugyan úgy szenvedett...
Hallottam a többiektől, hogy a szakítás után mennyire magába zuhant. Néha véletlenül elkaptam pár interjút vele. Soha nem nyilatkozott a kapcsolatunkról, ha szóba került egyből ideges lett.
Páran próbálták faggatni az esetleges új kapcsolatairól, de a válasz mindig ugyan az volt... 'nem nincs senki'.
Mindig láttam a szemében azt a szomorú csillogást, ilyenkor arra gondoltam, hogy én megvigasztalhatnám.
Ott akartam lenni és a fülébe súgni, hogy most már nem lesz semmi baj, hogy itt vagyok vele. És, hogy mindennél jobban szeretem.
Mert így volt. Próbálkoztam másokkal...de egyszerűen nem voltam rá képes. Őt képzeltem mindenki helyére, de még így sem ment. Undorodtam minden egyes érintéstől, ami nem az övé volt. Azt akartam, hogy az ő illata, az ő érintése maradjon meg bennem.
Hallottam róla, hogy ő is próbálkozik, először azt hittem valami komoly, de mint kiderült tévedtem. Bár mindenkinek azt bizonygattam, hogy örülök ha boldog valakivel, titkon féltem, hogy tényleg elfelejt. Nem akartam kézzel fogható bizonyítékot látni, miszerint soha nem lesz már olyan, hogy MI.
Lassan kezdtem vissza térni a 'normális' életbe, de azt éreztem, hogy soha nem leszek már ugyan az az ember. Az a vidám, mosolygós lány aki voltam...ezt a darabot kitépte belőlem ez a kapcsolat.
Nekem Krisz volt az első és megismételhetetlen. Rengeteg fájdalom ért abban a közel két évben, de még ezzel együtt is életem legmeghatározóbb korszaka volt. Tudom, hogy neki ott volt Jenni, akivel meg sem próbáltam versenybe szállni...
Az ő szíve rég két darabra tört...az egyik egy gyönyörű, rideg, mozdulatlan márvány sírkőben, a másik pedig itt, nálam.
Mindketten sokat tanultunk egymásról..és egymástól. Én soha nem bántam meg, és remélem ő se.
Ekkor jelent meg Gábor...egy teljesen ártalmatlan, jó barát aki ott van ha szükségem van rá.  Észre se vettem, és az egész átalakult szerelemmé. Olyan hirtelen történt...de nem zavart. Nyílt és közvetlen volt velem, nekem pedig csak erre volt szükségem. Bármit megbeszélhettem vele. Boldog voltam, és végre le tudtam zárni a múltat, bár azt a régi énemet többé senki nem láthatta. Gábor egy teljesen másik személyiségbe szeretett bele.
Magabiztos voltam, egészen addig, amíg Krisz nem került képbe. Csak pár rendezvényen találkoztunk, de ott is a lehető legmesszebbről elkerültem őt. Féltem, ha akár csak a szemébe nézek előtörnek az emlékeim. Elkészült az új lemeze, ami tele volt olyan dalokkal amit nekem, rólam írt. Egyszer bírtam végighallgatni, de eldöntöttem, hogy többször soha.
Viszont holnap  fotózás. És találkoznom kell vele, méghozzá Gáborral együtt.
Örültem, hogy nem egyedül kell megbirkóznom vele, de mégis sajnáltam Krisszt. Tudtam, hogy én fordított esetben összeroppannék.Nem bírnám nézni, hogy mással van. Nem akartam neki fájdalmat okozni, semmilyen formában, de nem tudtam, hogy mit tehetnék.
Vajon mit mondjak neki? Mit lehet ilyenkor? - tettem fel magamnak újra és újra ezeket a kérdéseket. Éjszaka még Gábor sem volt otthon, hogy megnyugtasson, úgyhogy órákba telt mire elaludtam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés