3 nap múlva már semmi bajom nem volt, így végre mehettem vissza fotózni, és fellépni. Loláról kb másfél hete nem hallottam semmit... sokszor elhatároztam, hogy felhívom, de mindig más dolgom volt, vagy nem tudtam rávenni magam. Mikor végre eljutottam odáig, ő nem ért rá.
Sokat vagyok egyedül, és ez határozottan nincs rám jó hatással. Elkezdek be emózni, és egyre többször pörgök olyan dolgokon amiről azt gondolom nem szabadna. De jól esik.. nem megy, és nem is szeretnék nem gondolni rá. Magam elé képzelem a vakító  mosolyát és, hogy még a legrosszabb napomban is talált valami pozitív dolgot. Ilyenkor egy pillanat alatt elszállt minden gond. Csak ő létezett.
"- Orsi nem tudom. Hagyjál már ezzel! - ordibáltam a telefonnal, miközben idegesen a hajamba túrtam.
- Hol van Jenni? - váltott témát lemondóan
-Dolgozik... - válaszoltam szomorúan.
- Hívj ha hazaért!
- Mi? Miért? - fakadtam ki megint. Ez valahogy nem az én napom volt...hajnalig retusáltam, aztán korán reggel keltem és rohantam fotózni. Nem sokára újra klipet forgatok valakinek, de még semmi haladás a helyszínekkel. Szerettem volna végre kicsit Jennivel lenni, de kiderült, hogy mire végzek, ő nem ér rá. Mikor azt hittem, rosszabb már nem lehet ez a nap felhívott Orsi, hogy mikor adom már le az új fotókat magamról, amiknek már napok óta meg kéne lenniük.
- Mert addig nem lehet normálisan beszélni veled. - szinte láttam magam előtt az erőlködő tekintetét, ahogy próbál nem kiborulni.
- Jó jó hívlak, csáó! - nyomtam ki, mielőtt még valamit eszembe juttat.
Még órákig nem számítottam Jennire, úgyhogy leültem retusálni, aminek annyi lett az eredménye, hogy megnyitottam pár képet, majd mindegyiket leraktam az asztalra, végül kikapcsoltam a gépet. Fél óra múlva már azon kaptam magam, hogy az eredetileg az éjjeli szekrényen álló képemet szorongatom Jenniről.
- Te meg mit csinálsz? Nem kellene dolgoznod? - hallottam egy vidám hangot magam mögül. A szívem hevesen verni kezdett, a gyomrom pedig görcsbe rándult. Olyan voltam, mint egy szerelmes tini. Mielőtt megfordulhattam volna éreztem, hogy besüpped mögöttem az ágy, majd hátulról átfonja a nyakam vékony kis karjaival.
- Szia szépségem. - simítottam végig a kezén, mire ő egy puszit nyomott a nyakamra. A szokásos hidegrázás nem maradt el. Minden érintése elképesztő érzés volt.. - Hogy, hogy ilyen korán?
- Nem volt dolgom..még vásárolni is voltam. - újságolta mosolyogva, miközben befészkelte magát az ölembe.
- Na szép..amíg én itthon belepusztulok a hiányodba, te vásárolgatsz. - durcáskodtam. - Egyébként minek? - mosolyodtam el.
- Orsi azt mondta szerezzek neked valami normális ruhát...holnap díjátadó és nem szeretné ha Suprába mennél.
- Mi a baj a Suprával? - fagyott le a számról a mosoly, bár igazából nem érdekelt. Azt ad rám ami csak akar, ha neki tetszik.
- Semmi. - csóválta a fejét. - De most kibírod az inget is.
- Csak a te kedvedért! - csókoltam meg.
- Jól van, de most már dolgoznod kéne. - próbált szabadulni a karjaim közül, de esélye sem volt. Leraktam az ágyra és fölé másztam.
- Végre veled lehetek egy kicsit... nem fogom elfecsérelni az időmet. - vigyorogtam rá. - Menjünk el vacsorázni. - vetettem fel, mire elmosolyodott.
Okés! - egyezett bele és megint megkísérelt felállni, de még most sem hagytam. - Most mi van? - én továbbra is csak vigyorogtam, majd óvatosan nekinyomtam az ágynak, megcsókoltam, és csak percekkel később húzódtam el.
- Most már mehetsz!
Nevetve megrázta a fejét, majd elment készülődni.
Már megint egy pillanat alatt elvarázsolt...észre sem vettem és egyszerre elfeledkeztem minden másról. Mindig ezt váltotta ki belőlem, bármilyen erőfeszítés nélkül.
Hihetetlenül közvetlen és szerethető... minden egyes gondolatban őszinte..különleges.
Amíg gondolkoztam észre sem vettem, hogy már vissza is jött és elkészülten állt előttem. Gyorsan én is rendbe szedtem magam, majd elindultunk, le a kocsihoz.
- Hogy van az, hogy feleannyi ideig se készülődsz, mint a legtöbb nő, mégis ezerszer gyönyörűbb vagy bármelyiknél? - törtem a fejem, miközben már a motort indítottam.
- Most komolyan ezen rágódsz? - nevetett önfeledtem, mire én ránéztem, majd a combjára csúsztattam a kezem és simogatni kezdtem. - Inkább mondd meg hova megyünk. Meki? - kérdezte.
- Extra romantikus... - bólogattam vigyorogva. - Nem...valami szebb helyre akarlak vinni!
- Annyira édes vagy. - fordított maga felé. - Szeretlek!
- Szeretlek! És ez a minimum amit érdemelsz. - suttogtam a szemébe nézve, majd egy apró puszit leheletem a szájára.
x     x     x
Mikor beléptünk az étterembe Jenni csodálkozva nézett körbe. A lehető legjobb helyre hoztam, amit ismertem és ez meg is látszott.
- Nem vagy normális! - forgott körbe-körbe.
- Gyere. - húztam magam után az egyik asztalhoz.
Miután megvacsoráztunk úgy döntöttünk sétálunk egy kicsit a környéken.
A kezünk összekulcsolva, a kabátom pedig a hátára terítve..így mentünk végig egy csöndes parkon. Mivel sötét volt, nem nagyon ismertek fel, bár most nem is örültem volna neki. Kettesben volt tökéletes ez a pillanat. Olyan ritkán van lehetőségünk így együtt lenni... Jó pár órára kikapcsolni mindent, és nem igazodni a körülöttünk lévő rohanáshoz.
- Ez már úgy hiányzott! - öleltem át a derekát. Ő megállított és amilyen szorosan csak tudta a mellkasomba fúrta az arcát.
Egy csodálatos álomban éreztem magam. Egy álomban, amiből soha nem akartam felébredni..."
Csak, hogy ez a mese nem Happy end-el végződik, ahol a királylány és a királyfi végül boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ez valóság, ahol - mint már számtalanszor tapasztaltam - nem mindig úgy végződnek a dolgok, ahogy szeretnénk. Sokszor az egyik pillanatban azt gondolod minden szép, a következőben pedig életek változnak meg. Borzalmas, és megmásíthatatlan irányba...
Egy szerencsétlen pillanat...egy jelentéktelennek  hitt döntés...vagy pár meggondolatlanul kimondott szó miatt.
Hirtelen úgy éreztem, megint olyat kell tennem, amit hosszú idő óta nem. Rég éreztem magam ilyen egyedül, és ezt a tátongó ürességet egyetlen helyen vagyok képes levetkőzni magamról.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés