Amint beszálltam a kocsiba hallottam, hogy Lolának csörögni kezd a telefonja. Bocsánatkérő pillantást küldött felém és arrébb ment telefonálni.
Láttam, hogy pár másodperc alatt megváltozott a hangulata és veszekedni kezdett valakivel.
- Nem! De ez engem nem érdekel... ezt nem hiszem el.. jó sietek, szia. - rakta le ingerülten és beült mellém. Szótlanul nézett maga elé, és párszor szólásra nyitotta a száját, de végül mindig becsukta.
- Mi a baj? - kezdtem aggódni.
- Muszáj elmennem... - hajtotta le a fejét. - Sajnálom!
- Ennyi? Azt hittem már valami baj van.. - nevettem fel.
- De most olyan rosszul érzem magam. Veled kéne lennem... - halkult el a hangja, és éreztem rajta, hogy tényleg sajnálja.
- Jaj ne butáskodj már, hova kell menned?
- A vivához...
- Elviszlek! - jelentettem ki és beindítottam a motort, mire végre elmosolyodott.
- Köszönöm! És tényleg ne haragudj...ígérem bepótoljuk! - fordult felém, mikor leparkoltam az irodaház előtt. Oda hajolt hozzám és kaptam egy puszit az arcomra.
- Csak ne tűnj el megint. - mosolyogtam. - Szia.
- Hello!
(...)
Mikor reggel felébredtem nagyon fáradt voltam, de furán jó kedvem volt. Talán jót tett a tegnapi nap, és talán nem is baj, hogy nem Lolával voltam... viszont most hiányzott. Tegnap  nem érdekelt ez az egész, a hely miatt, de még mindig fájt a közelsége. Magam mellett akartam tudni teljes mértékben...
De ma van egy teljes napom, mikor azt csinálok amit akarok, mert kivételesen nincs semmi dolgom.
 Felmentem Twitterre és válaszoltam pár kérdésre, majd láttam, hogy Lola is írt.
                   " Egész nap nincs semmi dolgom. unatkozok:( mit csináljak? "
Nem bírtam ki, hogy ne fűzzek hozzá valamit...
                    " @Lxla átjössz? :D:D:D zongorázok neked! "
                    " @ederkrisztian  inkább nem... "
Erre lefagyott a mosoly az arcomról. Nem értettem, mert eddig minden rendben volt. Nem írtam vissza, inkább a telefonomért nyúltam és felhívtam. A szívem hevesen vert, miközben a telefon kicsöngött, és nagyot dobbant, mikor az az ismerős, lágy hang szólt bele amire emlékeztem.
- Hali, mi újság? Hogy vagy? - tette fel a kérdéseit vidáman.
- Szia... - mondtam lassan és határozatlanul. Kicsit összekaptam magam és lelkesebben folytattam. - Jól vagyok, köszi. Komolyan gondoltam, hogy találkozzunk... - vágtam bele rögtön.
- Nem is tudom Krisz... nem akarok fájdalmat okozni neked, de még nem tudom mit akarok. Ha áltatlak csak rosszabb lesz... - bizonytalanodott el. Még mindig nem akart velem semmit, amit meg is értek, de muszáj volt rávennem, hogy találkozzon velem. Ha barátként hát barátként.
- Nekem csak az a rossz ha nem láthatlak! Figyelj... arra gondoltam, talán újra kezdhetnénk.... - közbe akart szólni, de nem hagytam. Éreztem, hogy félre érti, úgyhogy gyorsan folytattam. - Mármint, mindent. A legelejéről! - próbáltam határozott maradni, de nehezemre esett. A torkomból alig jöttek ki a hangok. Minden egyes szónál elviselhetetlen fájdalom hasított belém...mint az egyenesen a szívembe irányzott nyílvesszők.
Nem akartam a barátja lenni. Nekem ez közel sem volt elég...többre vágytam, és annak az érzése volt a legrosszabb,  hogy tudtam, ő is pontosan így érez, de még nem készült fel erre. Én pedig megígértem, hogy várok ameddig csak kell...
Ebben a helyzetben teljesen átértékeltem a dolgokat, és úgy éreztem nem vagyok képes rá. Végigcsinálni ezt az egészet úgy, hogy mindenkinek azt mutatom, hogy jól vagyok, miközben legszívesebben üvöltenék.
A kezdeti vidámságom már rég szertefoszlott, de egy kis reménysugarat éreztem, mikor hosszas csönd után, újra megszólalt.
- Jól van! - felelte meglepő könnyedséggel a hangjában. - Értem jössz?
- Öhm... elküldöm Tomikát, hogy hozzon ide.. - gondolkodtam el. - Mire én odaérek letelik a nap. - nevettem. Furcsák lehettek a hangulatváltozásaim, bár Lola mellett szinte megszokott volt.
- Jól van. Akkor majd beszélünk, puszi! - rakta le.
 Istenem mennyire vágytam rá...tudtam, hogy nem görcsölhetek végig ezen, de ha ennyire elvarázsol már egy egyszerű szó is amit kimond...
Elhatároztam, hogy megpróbálom figyelmen kívül hagyni a bonyolult érzéseket és egyszerűen élvezem az időt amit eltölthetek vele...nem rágódok a múlton, vagy a jövőn.
Egy sor vita, és jó pár ígéret után sikerült meggyőznöm Tomikát, hogy hívjon egy taxit és menjen el Loláért, én pedig gondolkozni kezdtem, hogy mit is játszhatnék neki.
Úgy fél óra múlva Tomika rontott be a szobába.
- Kölyök... hoztam neked valamit! . ordibált. - Hééé... - fordult körbe, majd kiment. Fél perc múlva vissza jött, Lolát maga előtt tolva.
- Hali. - köszönt halkan.
- Szia.
 - Én lelépek fiatalok. Jó szórakozást. - mondta sejtelmes hangon, majd rám kacsintott és kisétált.
- Ülj le... - húztam a zongora mellé egy széket.
- Mit játszol? - kíváncsiskodott és megpróbált bele lesni a kottába.
- Meghallgattad a lemezt? - kérdeztem vissza félve. Mindketten tudtuk ennek az egésznek a jelentését és, hogy miről is szól...
- A-ha - felelte tagoltan. - nagyon jó lett! - erőltetett mosolyt az arcára.
- Köszönöm! Emlékszel? - suttogtam és játszani kezdtem.
" Úgy lennék veled. Úgy fognám a kezed,
   De úgy fáj minden amit látok,
   lehet túl sokat várok,
   De már nem is szeretsz,
   Ez is csak egy szerep... "
Teljes mértékben átadtam magam a dalnak, és újra éltem azt az érzést amit akkor éreztem. A testem és a lelkem, mintha eggyé vált volna a zongorával. Behunyt szemmel énekeltem, majd a dal végén Lolára néztem és láttam, ahogy egy könnycsepp végig gördül az arcán.
Persze, hogy emlékszik... ezt a dalt akkor írtam, mikor már úgy éreztem végleg elszakadtunk egymástól. Később derült ki, hogy végül is igazam lett. Többször is próbáltam hozzá eljuttatni, de máig nem kaptam rá választ.
Oda hajoltam és letöröltem az arcáról a könnycseppet.
- Ne..kérlek ne sírj! Nem bírom elviselni... Amit mondtam komolyan gondoltam! Semmi nem kényszer... - ő válasz helyett átölelt és csak percek múlva húzódott el, amit én szomorúan vettem tudomásul. Ez olyan volt nekem, mint valami tiltott gyümölcs. Minden percben vágytam az ölelése melegségére, az érintésére...bármilyen kis darabra belőle.
- Gyönyörű! - mondta meghatódottan.
- Köszönöm. - mosolyodtam el és hirtelen felhúztam a székről. - Most pedig csináljunk valami vidámat. Ötletek?
- Hát gondolom a mozi már uncsi... menjünk állatkertbe! - csillant fel a szeme reménykedve.
- Utoljára kb 18 éves koromban voltam állatkertben... - feleltem vigyorogva, mire ő is nevetni kezdett.
- Légysziii... olyan szép idő van. Mikor tudsz decemberben állatkertbe menni? - könyörgött kiskutya szemekkel.
- Ez nálam soha nem jött be! Tőlem vetted. - vádoltam meg, ő pedig átváltott 'ártatlan' tekintetre. - Jól van na, meggyőztél. - mondtam, bár már az első pillanattól kezdve tudtam.
- De jó! - kezdett ugrálni. Én csak fejcsóválva figyeltem, majd készülődni kezdtem.
(...)
- A rózsaszín Nooka szemcsiért feltétlenül vissza kellett menned, ugye? - nézett rám Lola, miközben sétálgattunk.
- Hát persze! De ha szépen kérsz talán neked is szerzek egyet... láttam, hogy néztél rá. - ajánlottam.
- Uram isten, komolyan? Jaj, de édes vagy. - kezdte tettetett hálálkodással.
- Na és póni lovacskázni is szeretnél? - mutattam a pónira várakozó gyerek seregre, ahol az átlag életkor úgy 5 év lehetett.
- Nagyon vicces... - húzta el a száját. - Fel se engednének. - okoskodott. - Túl nehéz vagyok...
- Nem mintha sokkal több lennél náluk... - nevettem fel. - 40 kg?
- Nagyon nem talált. - nyújtotta rám a nyelvét. - Több, mint 10 kg-t tévedsz!
- Wáó, akkor 30? - kérdeztem, mire ő karon ütött. - Ezt meg miért kaptam?
- Mert piszkálsz! - tette karba a kezét, mintha meg lenne sértődve. Én szó nélkül átöleltem.
- Tudod, hogy imádlak! - mondtam, kivételesen csak barátilag.
- Tudom. - mosolygott.
- Fogadjunk, hogy az egész csak az ölelésre ment ki!
- Igen arra. - nevetett. - Egy percig sem bírtam volna tovább nélküle! - felelte drámaian. - De most inkább menjünk és..őő.. együnk fagyit! - váltott témát.
- Ha legközelebb sétálni és fagyizni akarsz azt mondd! Kiviszlek a parkba. - vigyorogtam továbbra is. - Olcsóbb.
- Ó nem... még csomó mindent meg kell néznünk. - lelkesedett fel. - Na gyere már! - húzott magával.
- Ezt még behajtom rajtad! - figyelmeztettem, majd hagytam magam. Így sétáltunk kézen fogva. Vettünk fagyit, majd leültünk a tóhoz beszélgetni.
- Szerinted a kacsák lájkolnák a fagyimat? - gondolkodtam el.
- Szerintem az állatgondozó nem lájkolná, ha fagyit dobálnál a vízbe! - mutatott egy narancssárga pólós srácra, aki épp pár vödörrel tartott valamelyik ketrec felé.
- Úgyse látja meg... - legyintettem és felálltam, hogy kihajoljak a korláton. Lola morgott valamit arról, hogy ' Tomika rossz hatással van rám', de aztán mégis mellém állt.
Nyaltam egyet a fagyimból, majd letörtem egy kis darabot a tölcsér széléből. A vízbe dobtam, majd, mint valami kisgyerek, vigyorogva néztem, ahogy a kacsák köré gyűlnek.
- És most? - bökött a fejével a srác felé, akit az előbb néztem, most pedig felénk tartott.
- Futás?
- Ne hülyéskedj már... - nevetett és lehúzott egy padra, de olyan szerencsétlenül, hogy majdnem ráestem.
- Mire készülsz kicsi lány? - kérdeztem a feje fölött támaszkodva. - ÉN személy szerint jobban szeretem az ágyban...de nyitott vagyok az új dolgokra! - vigyorogtam a képébe.
- Szállj le rólam! - tolt el nevetve.
- Nők... mindegyik olyan döntésképtelen. - tártam szét a kezem, miután lemásztam róla.
- Khm... segíthetek? - köszörülte meg a torkát mögöttünk valaki. Megfordultam és már megint azzal az állatgondozóval találtam szembe magam. Épp Lolának nyújtotta a kezét, aki készségesen el is fogadta.
- Köszi... - dadogta. A szemem szikrákat szórt, mikor megfogta a kezét, hogy felsegítse. Rögtön mellé léptem én is. Így közelről már inkább láttam jónak csöndben megvárni amíg elmegy. A srác úgy másfél fejjel magasabb volt nálam, a válla pedig, mint Gábor és én együttvéve.
- Nem kéne ilyenekkel etetned az állatokat... - kezdte a sablonszövegét felém fordulva, miközben világos volt, hogy a legkevésbé sem érdeklik az állatok. Sokkal inkább zavarta a tény, hogy Lolával vagyok és megzavarom a gagyi flörtölésében.
- Oké... - hadartam flegmán, majd tudomást sem véve róla Lolához fordultam. - Megyünk?
- Persze. - mondta és belém karolt, majd húzni kezdett a másik irányba.
- Hogy téged mindig ki kell menteni valami gyökér kezei közül... - piszkáltam kifelé menet.
- Azért gyökér, mert izmosabb nálad?
- Nemár... - durcáztam. - Messziről sütött róla mekkora sznob.
- Napszúrást kaphattál... - tette az aggódót. - Haza kéne mennünk!
- Átjössz? - néztem rá, szinte már könyörgő tekintettel.
- Fáradt vagyok... ígérem lesz még ilyen! - tette hozzá, mikor látta a szomorú arcom.
- Túl sokat ígérgetsz mostanában. - mosolyogtam halványan. - Nagyon jó volt veled! - feleltem komolyan.
- Nekem is!
(...)
- Na mi volt? Össze jöttetek? Vissza költözik? - esett nekem Tomika amint beléptem az ajtón.
- Tomika, elég! Nem fogunk össze jönni. Illetve nem tudom... most időre van szüksége. Barátok vagyunk.
- Úgy mint először? - merengett. Egy pillanatra eszembe jutott, mikor tényleg csak azok voltunk . A legjobb barátok, akik mindent elmondtak egymásnak. Muszáj volt elmosolyodnom az emlékeken. Akkor még csak fel sem merült bennünk, hogy több lehetne...
Tomikáról tudomást sem véve vonultam a szobámba és egyből lefeküdtem, de még sokáig ezen járt az agyam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés