Idegesen túrtam fel a fiókot, mert már megint fogalmam sem volt hova tettem a fülhallgatóm. A szokásos éjszakai futásomhoz készülődtem, és már csak a fülhallgatómat kellett volna megtalálnom.
Egy ideje ez az egyetlen olyan időszak a napomból, ami viszonylag nyugodtan telik, és kicsit ki is kapcsol. Pont emiatt kezdtem vissza szokni rá...hogy levezessem a feszültségemet.
A kórházba szinte csak idegeskedni járok be, ugyanis nem hajlandóak felébreszteni Lolát. Még csak meg se próbáltak leállni a nyugtatókkal, mert szerintük pihenésre van szüksége és annak ez a legjobb módja. Minden nap meglátogatom, csak, hogy ott lehessek...vele. Hogy megfoghassam a kezét, hogy százszor elmondhassam mennyire szeretem. Még ha ő ebből nem is sejt semmit.
Mégis mire elindulok a sok felesleges orvos és nővér aki állandóan körülötte ugrál, képesek annyira felhúzni, hogy ilyen állapotban jövök haza.
Mikor megpillantottam a hosszú fehér zsinórt az ágyon, a párnám mellett idegesen felsóhajtottam, majd felkaptam és már indultam is kifelé a szobámból, ki az utcára, hogy bele vessem magam a sötét, üres éjszakába...
Épp egy Usher szám dübörgött a fülemben, kizárva a körülöttem eluralkodó zajokat, mikor hirtelen egy furcsa, oda nem illő csipogás szakította meg a zenét.
Fogalmam sem volt, ki küldhetett sms-t ilyenkor, de bárki is az biztos, hogy várhat reggelig, ugyanis ma már senkihez nincs kedvem.
(Tomika szemszöge)
- Na mi lesz már? Egy valaki mehet be... - nézett végig Tibi a számomra egytől-egyig ismeretlen arcokon.
- A kölyöknek kell! - szóltam közbe határozottan.
- Fél órája írtunk neki! Rég itt kellene lennie! - háborodott fel és idegesen bele kortyolt a kávéjába - Egyébként sem kéne beengedni hozzá... - morogta, mert valószínűleg azt hitte nem hallom.
- Micsoda?? Mégis miért nem? Ha bárkinek is oka van bemenni abba a szobába, az egyedül csak is Ő! - keltem ki magamból, de még így se adtam ki mindent ami bennem volt. Elképesztően dühös voltam Tibire, mert fogalma sincs, hogy miket beszél, viszont legalább annyira Krisztiánra is, amiért még mindig nincs itt. Egyáltalán nem rólam van szó...én azt is egyből elnéztem neki, hogy megütött, mert tudom, hogy más körülmények között nem lett volna képes ilyet tenni. Nem is Lola okoskodó menedzseréről..ő hidegen hagy. Lola miatt kellene itt lennie.
Persze még mindig ő az aki a legtöbb időt tölti mellette, mégis valahogy mindig akkor nincs itt amikor kéne...
- Biztos, hogy itt lesz! - suttogtam magam elé és a lehető legkevesebb pislogás nélkül bámultam a hatalmas ajtót, a folyosó végén, abban bízva, hogy végre felbukkan akire várok.
- Ha két percen belül nincs itt be megy valaki más... - tájékoztatott Tibi ingerülten.
Mint egy időzített bomba, úgy robbant be a folyosóra a feszültségekkel teli Krisztián. Másodpercek töredéke alatt szelte át, a minimum 20 méter hosszú folyosót...
- Hol a fenében voltál? - súgtam neki, mikor mellém ért.
- Öhm.. nem voltam telefon közelben. Mi történt? Hol van? Találkoztál vele? - kérdezgette, már teljes hangerővel.
- Nem...még senki nem látta! Neked tartogattam. - kacsintottam rá, majd a kórterme felé mutattam. Eltátogott egy 'Köszönöm '-öt és a többiekről tudomást sem véve, már indult is befelé.
(Krisz szemszöge)
halkan nyitottam be a szobájába, és a szívem nagyot dobbant, mikor megláttam ott feküdni...szinte mozdulatlanul, tele gépekkel. A legdurvább sebeit már kötések és gipszek takarták, de az arcán éktelenkedő hatalmas karcolást nem tüntették el.
Az ajtó hangjára lassan felém fordult és mikor meglátott, szája egy egészen apró mosolyra húzódott.
- Krisz... - suttogta, olyan erőtlenül, hogy a gépek csipogása mellett alig volt hallható. Ahogy közeledtem, a testével is felém fordult, majd megpróbált arrébb húzódni az ágyon, de ez már nem ment neki fájdalommentesen. Pár pillanatra lehunyta a szemét és össze szorította a fogát, de aztán rögtön kinyitotta és mosolyt erőltetett az arcára.
A kezemmel intettem, hogy inkább maradjon ahol van, de azért arra a pici helyre oda préseltem magam az ágy szélére. A lehető leggyengédebben a kezeim közé vettem az arcát és simogatni kezdtem.
- SOHA többet ne tedd ezt velem! - néztem a szemébe őszinte fájdalommal. - Nem veszíthetlek el téged is...
- Sajnálom. - kapta el a szemét szégyenlősen. - Szóval pontosan mi is történt? - nézett végig magán, a körülötte sorakozó gépeken, majd végül tekintete a kezemen állapodott meg, ami már óvatosan szorította az övét.
- Eltört pár bordád. Megrepedt pár csontod...és van egy két elég ronda karcolásod.
- Akkor meddig kell itt maradnom? - nézett rám kétségbe esetten.
- Már napok óta itt vagy... - mosolyodtam el. - Nem sokára haza vihetlek. Illetve... haza hozzánk. - tettem hozzá.
- Mi? Biztos, hogy nem... - jelentette ki határozottan. - Nem fogok a nyakatokon lógni. Van nekem saját lakásom.
- Viszont beteg vagy, és nem maradhatsz egyedül! - érveltem. Bár tudta, hogy sokkal észszerűbb amit én mondok, mégis továbbra sem törölte le a durcás fintort az arcáról. - Tudod, hogy nem vagy teher... kérlek.
- Van választásom? - húzta fel a szemöldökét.
- Nincs, de jobban örülnék, ha te is szeretnéd. - vigyorodtam el, mire ő mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Jól van...biztos jó buli lesz! - nevetett.
- Hé, te beteg van kislány!
- Ha itt vagy fel sem tűnik... - vágta rá, és láthatóan még ő is csodálkozott rajta.
- Kár, mert lassan mennem kell. A többiek is látni szeretnének.
- Ajj... - húzta el a száját. - Apa és Eszti be jöhet. Meg Tomika...
- Tibi? - kérdeztem vissza, mire alig láthatóan megrázta a fejét. - Jól van, később jövök és haza viszlek. Vigyázz magadra királylány. - nyomtam egy puszit a homlokára és felálltam. Kiléptem a folyosóra, ahol rögtön minden szem rám szegeződött, de én egyből Tomikához indultam és nem törődve másokkal a füléhez hajoltam.
- Később vissza jövök.  Csak Eszti és az apja... Tibi ne menjen be! - kötöttem ki és az említettre sandítottam. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet vele, különösen, ha nem mehet be, de nem féltettem Tomikát.
- És én? - nézett rám gyanakvóan.
- Te is. - vágtam rá, megnyugtatásképp.
Elköszöntem a többiektől és rohantam is haza. Most, hogy tudtam, Lola jól van viszonylag jól tudtam aludni. Már korán reggel bementem a stúdióba, elintézni a mai dolgaim, hogy aztán haza hozhassam Lolát. A percek csiga lassúsággal teltek, mert nem láthattam. Gyorsan elértem újra azt az idegességet, ami a sokásom mostanában és bárkibe bele kötöttem aki csak hozzám próbált szólni..valahogy megérezhették, mert a legtöbben a lehető lemesszebbről elkerültek. Bár kicsit furának tartottam, de igazából nem érdekelt. Amint az óra 12-t mutatott egy pillanat alatt, szinte ledobtam a fényképezőt magam mellé és széles mosoly terült az arcomra.
Össze szedtem a cuccaim, és máris azt vettem észre, hogy nagy erővel vágom le a hátsó ülésre. Egyenesen a kórházba indultam, és bár tudtam, hogy nincs értelme ennyire sietnem egyszerűen nem bírtam lelassítani, mikor éreztem, hogy méterről méterre közelebb kerülök hozzá.
Jóval a látogatási idő előtt értem oda, de nagy nehezen elintéztem, és bejutottam hozzá.
- Krisz! - terült széles mosoly az arcára, mikor leültem az ágya szélére. Óvatosan közelebb mászott és átölelt - Azt hittem már sosem lesz reggel. Mehetünk már?
- Persze, menjünk! - nevettem, és össze szedtem a cuccait. Mire vissza fordultam az ágy mellett állt és a szekrénynek dőlve, a kezeibe temette az arcát. - Na gyere! - átdobtam a vállamon a táskáját, majd oda léptem hozzá és a karomba vettem. Pár másodperc ficánkolás után belenyugodott, hogy nem tud tőlem szabadulni, így átkarolta a nyakam és a vállamra hajtotta a fejét. Egyenesen a kocsimhoz vittem, bár a folyosón mindenki minket bámult, de nem zavartattam magam. Óvatosan leraktam a kocsi mellett és kinyitottam neki az ajtót, majd mindketten beszálltunk.
- Minden oké? - fordultam felé. Megsimogattam az arcát és a homlokára tettem a kezem.
- Persze.. - motyogta  apró mosollyal.
(...)
- Maradj az ágyban! Csinálok teát...és keresek valami kaját. - hadartam, miközben betakartam.
- Hé, nem kell semmi! Inkább pihenj te is.. - húzott vissza az ágyra.
- Valakinek ápolnia is kell téged. - nevettem. - Fel sem szabadna kelned.
- Szuper...
- Hé, én itt leszek amikor csak tudok! - nyúltam az álla alá és felemeltem a fejét. Mélyen a szemébe fúrtam a tekintetem és csak bámultam, amíg a csengő hirtelen meg nem szakította a pillanatot. Magamban káromkodva álltam fel az ágyról és elindultam kifelé a szobából.
- Ki a franc ez? - morogtam és már nagy lendülettel nyitottam is ki az ajtót. Mikor megláttam, hogy ki áll előttem értetlenül néztem magam elé, kíváncsi tekintettel.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés