Az ajtóban egy idősebb, alacsony nő állt.
- Hello.
- Öhm..jó napot. - köszöntem bizonytalanul. - Miben segíthetek?
- Lolát keresem! - vágta rá magabiztosan, de nekem egy kicsit sem tetszett ez a dolog.
- Ki keresi? - vontam fel a szemöldököm.
- Az édesanyja vagyok.
- Hogy mi? - kerekedett ki a szemem. Nem sokat beszéltünk erről Lolával, mert soha nem szerettem felhozni neki ezt a témát. Mindössze annyit tudtam az anyjáról, hogy még egész kis korában elváltak a szülei és azóta sem tartják a kapcsolatot.
És őszintén szólva, nem is hiszem, hogy ennek most van itt az ideje.
- Hallottam a balesetről...és, hogy most itt van. Úgy döntöttem, hogy látni szeretném. - magyarázta, én pedig csak bámultam rá, egyre idegesebben.
- Úgy döntött? - kérdeztem vissza, lassan kihangsúlyozva a szavakat. - Nem gondolja, hogy ezzel egy kicsit elkésett?
- Beszélnünk kell egymással!
- Nem az én házamban! - feleltem, és be akartam csukni az ajtót, de még előttem megfogta azt.
- Kérlek! Legalább kérdezd meg... - nézett a szemembe könyörgő tekintettel. Én idegesen bele túrtam a hajamba, majd szó nélkül megfordultam és vissza indultam Lolához. Mikor benyitottam a szobába, ő már halkan szuszogott az ágyamban. Halványan elmosolyodtam és gyorsan kimentem, nehogy felébresszem.
- Akszik! - löktem oda ridegen, mikor vissza mentem az ajtóhoz.
- Ez komoly? Nem gondolod, hogy ez fontos? - próbált mégis rávenni.
- Nem, nem gondolom! Ma jött haza a kórházból, és egyedül az érdekel, hogy nyugodtan pihenhessen. Ha magát egy kicsit is érdekli a lánya akkor ezt képes felfogni. Még valami...? Csak mert nem igazán érek rá. - hadartam, miközben imádkoztam, hogy minél hamarabb lelépjen.
Nem értettem, hogy mivel idegesített fel ilyen hirtelen, csak azt tudtam, hogy nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neki. Féltem, hogy ez túl sok lesz egyszerre, és nem tud vele mit kezdeni.
- nem engednél be egy kicsit? - kérlelt.
- Miért tenném? - vontam fel a szemöldököm. Most már abszolút nem értettem mit akar, és, hogy bízhatok-e benne.
- Látom, hogy haragszol rám, és valahol értelek is. De tudom, hogy fontos vagy neki, úgyhogy..nekem is. Legalább hadd tudjam ki vigyáz rá helyettem. - mondta amin én meglepődtem. Tényleg őszintének tűnt...és valószínűleg ő is csak emberből van, akinek úgy tűnik fontos a lány.
Nagyot sóhajtottam, majd félre álltam az ajtóból és intettem, hogy jöjjön be. Bementünk a konyhába és leültünk egy-egy székre, szemben egymással.
- Miért érdeklődik iránta éppen most? Elég ideje lett volna eddig is... - kezdtem a faggatózást.
- Attól, hogy nem vettem fel vele a kapcsolatot én folyamatosan nyomon követtem mi történik vele. Még a fellépéseire is eljártam...de féltem a reakciójától, hogy mit szólna hozzám. - mesélte lehajtott fejjel,de ezúttal próbáltam érzéketlen maradni.
- Még mindig nem értem, hogy jön képbe most... - vontam továbbra is kérdőre.
- Egyszer már végig néztem tétlenül ahogy szenved! Még egyszer nem lennék képes...
Egy pillanatra lefagytam és erős fájdalom hasított a szívembe. Tudtam, hogy miattam volt...én voltam az aki miatt szenvedett, még ha nem is ezért csináltam. Fel sem tűnt mennyire egyértelműek a jeleink a külvilág felé, hogy milyen roncshalmazok voltunk mi ketten...
- Nem azért mondtam, hogy téged vádoljalak! Több mindent tettél érte, mint én egész életemben. - törte meg a hosszú csendet. Én bólintottam, jelezve, hogy megértettem, de többre nem futotta.
- Őszintén szólva... gondolhat amit akar, de engem nem érdekelnek a lelki problémái. És az sem, hogy mit csinál, egészen addig amíg bármilyen formában nem bántja őt! ha ő is akarja ezt, semmi okom közéjük állni, de senki nem fog semmit ráerőltetni. - mondtam el a véleményem határozottan.
- Úgy örülök, hogy vagy neki! Hálás vagyok azért, amit érte teszel. - motyogta kikerülve, hogy igazából reagáljon a mondandómra.
- Szeretem őt, és csak azt akarom, hogy boldog legyen! Este beszélek vele... ha ő is ezt akarja, holnap felhívom.
- Nagyon köszönöm! - hálálkodott, miközben felállt. - Igazán tegezhetnél egyébként. - mosolyodott el.
- Öhm... oké. - mondtam és elmentem keresni egy papírt, amire felírta a számát, majd kiengedtem.
Nem telt el el perc és Tomika robbant be a lakásba.
- Halkabban, Lola alszik! - szóltam rá, miközben kivettem a hűtőből egy üveg kólát és a pulthoz sétáltam vele.
- Már itt van? - vigyorodott el, és láttam a szemében a csillogást, hogy most azonnal be akar menni hozzá.
- Tamás...alszik! - figyelmeztettem, de közben én is mosolyogtam.
- Jól van na... - nézett rám szúrós tekintettel. - Ki volt az a nő? - váltott témát. Én nagyot nyeltem és csavargatni kezdtem az üdítőm kupakját, majd mielőtt válaszoltam volna még bele is kortyoltam.
- Az anyja. - nyögtem ki hosszú szünet után.
- Mi? Mármint Loláé? De ő nem...? - értetlenkedett, de közbe szóltam.
- De igen. Találkozni akar vele.
- Gondolod, hogy ez jó ötlet? - tört ki belőle az aggódó énje.
- Fogalmam sincs! De beszélgettem vele...és egész normálisnak tűnt. És ha Lola nem akarja akkor úgysem engedem! - magyaráztam, miközben magamban is próbáltam helyre tenni a dolgokat. Végül arra jutottam, hogy mindenképpen neki kell eldöntenie, de bármit is szeretne én mellette leszek.
Még egy ideig beszélgettem Tomikával, aztán bementem és lefeküdtem Lola mellé, de én nem aludtam...csak órákon át gondolkoztam.
Jó lenne már valamikor tisztázni azt is, hogy mi van köztünk, de tudtam, hogy most ez a legutolsó dolog amivel zaklatnom szabad. Ha biztos lesz benne, akkor úgyis a tudtomra adja...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés