- Igen?
- Hello, Krisztián vagyok. - szóltam határozottan a telefonba.
- Szia! Köszönöm, hogy hívtál, beszéltél vele? - kérdezgetett udvariasan.
- Igen! Találkozik veled... de neked kell ide jönnöd! És csak ha én is itthon vagyok. - fektettem le neki a szabályokat. Akárhogy próbálkozok is, ha róla van szó, egyszerűen nem vagyok képes normálisan viselkedni. Egyszerűen elvesztem a fejem, és legszívesebben olyanokat vágnék hozzá, amit egyáltalán nem gondolok komolyan.
Egyáltalán nem tetszik amit Lolával tesz, és egyedül csak azért viselem el, mert ő akarja.
- Komolyan...? És mikor találkozhatnánk? - faggatott. Hangjából tisztán kihallatszott az izgatottság és a reménykedés.
- Ma délután?
- Persze, nagyon köszönöm... - kezdett újra hálálkodni, de közbe szóltam.
- Még valami... ha mégis csak meggondolná magát, és nem akarna többet találkozni... békén hagyod! - a vonal másik végén nagyot sóhajtott, majd újra megszólalt.
- Igen! - nyögte nehézkesen.
- Akkor délután. Hello. - hadartam és leraktam.
Csak álltam az ablaknál és bámultam a ház előtt elzúgó autókat, hallgattam a zajokat és próbáltam kiüríteni a zavaros gondolataim. Ez jelen pillanatban nehezebb feladatnak bizonyult, mint az előttem álló egész délután.
- Ide jön? - hallottam a suttogó hangot magam mögül.
Anélkül, hogy megfordultam volna nagyot sóhajtottam és válasz helyett újabb kérdést tettem fel.
- Mióta vagy ébren?
- Mióta telefonálsz... - felelte. Szinte láttam magam előtt a kétségbeesett, félelmet sugárzó tekintetét, amitől, ha csak ránéztem lelkiismeret furdalás tört rám.
De pár napja, mióta újra szóba került az anyja, mást nem is látok rajta. Egyfolytában kínlódik és görcsöl a találkozás miatt, lebeszélni mégsem lehet semmivel.
Akárki van itt, nem foglalkoztatja, és a velem való kommunikálást is próbálja a minimumra csökkenteni.
Épp mikor úgy tűnt, jól alakulnak a dolgok, mintha valami teljesen megváltozott volna benne.
Lassan megfordultam, hogy szemügyre vegyem a szobám állapotát. Néhány üres üvegen, és egy kupac gyűrött ruhán kívül nem találtam túl sok kivetni valót benne, leszámítva, hogy ráfért volna egy nagy takarítás.
Lola épp feltornázta magát a ágyon, majd egy pillanatra lehunyta a szemét és megállt a mozdulat közben. Az utóbbi pár napban már szinte teljesen jól volt, bár koordinációs problémái még sűrűn akadtak.
- Várj... - szóltam és elindultam felé. Egy mozdulattal a karomba kaptam, majd leraktam az ágy mellé, de nem engedtem el, amíg nem voltam benne biztos, hogy egyedül is meg áll a lábán.
Nem lett volna szüksége erre... tulajdonképpen semmiféle segítségre nem lett volna, de minden egyes pillanatot próbáltam kihasználni, amit a közelében tölthetek.
Egy lakásban lakunk... egy ágyban alszunk, mégis mintha két idegen ember lennénk.
- Köszi. - motyogta és óvatosan kihúzta a kezét az enyémből.
 Ma kontrollra kell menned! - szóltam visza neki, miközben hátat fordítottam és unottan a szekrénybe kezdtem dobálni a ruháim.
- Elviszel? - mellém lépett és elvette az éppen kezemben lévő pólót, össze hajtotta, amjd berakta egy üres polcra.
- Persze! össze pakolok és mehetünk...
- Hagyd, majd én megcsinálom.. - sóhajtott, miközben arrébb tolt az útból.
- Hé! - szóltam rá és a kezénél fogva vissza rántottam magam elé. - Mondd el mi a baj! - kérleltem.
- Nincs semmi. - fordult el tőlem.
- Nem hiszem el!
- Azt hiszel amit akarsz! - vágta hozzám és tüntetően elfordult.
Én lassan levettem róla a kezem és bólintottam, majd szó nélkül kisétáltam a konyhába. Csak ültem, és döbbentem bámultam magam elé.
Ha eddig nem értettem őt... most már nem is akarom.
Bele törődtem, hogy amíg nincs vége ennek az őrületnek egy cseppnyi változásra sem számíthatok tőle.
Éreztem, hogy óvatosan megérinti a vállam, mire megfordultam és az övébe fúrtam a tekintetem.
- Sajnálom... - suttogta. - Tudom, hogy jót akarsz, de most úgy össze vagyok zavarodva.
- Azokat lököd el magadtól akik melletted állnak!
- Ne haragudj! Nem akartam ezt..veled. - motyogta , egész halkan és félénken.
- Jól van... - simítottam végig a vállán. Úgy éreztem többre jelenleg nem vagyok képes...
(...)
- Izgulsz? - kérdeztem, miközben az egyik szememmel az útra figyeltem, a másikkal pedig az arcát próbáltam fürkészni.
- Kicsit tartok tőle... - fordult felém. - Szerinted miről akar beszélni??
- Fogalmam sincs. Talán szeretne megismerni. - találgattam bizonytalanul. Ő nem szólt semmit, csak fintorogva vissza fordult az ablakhoz.
Az egyik kezem levettem a kormányról és óvatosan megszorítottam az övét. - Minden oké lesz!
Aprót bólintott, de még mindig csak az utat bámulta.
Miután haza értünk már abszolút nem szóltunk egymáshoz. Ő céltalanul és idegesen járkált ide-oda a lakás különböző pontjain,  én pedig csak egy helyben ültem és interneteztem, vagy  csak néztem magam elé és gondolkodtam.
Épp előttem sétált el, mikor a csengő hangja zavarta meg a csendet. Abban a pillanatban megállt és tanácstalanul nézett rám.
- Menj be... - szóltam oda, mire a szobám felé indult. Megvártam amíg eltűnik a folyosón, majd nagy levegőt vettem és kinyitottam az ajtót.
Mosolyogva állt előttem Lola édesanyja... most, hogy nem először láttam és jobban szemügyre is vettem, feltűntek a hasonlóságaik. Többek közt ő is elég alacsony volt,és ugyan olyan hosszú, fényes, fekete haja volt. A szeme ugyan inkább zöld volt, mint barna, de mégis mintha láttam volna benne azt az ismerős csillogást.
- Beengedsz? - kérdezte, kiszakítva a gondolataimból.
- ja persze, bocs... - hadartam és elálltam az ajtó elöl. becsuktam utána az ajtót, majd mindketten befele indultunk a szobámba.
Ahogy beléptem szememmel egyből az ő tekintetét kerestem, hogy, hogy is reagál rá.
Az ágyon ült és mosolyt erőltetett magára, de az arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni.
- Hello.. - motyogta alig hallhatóan.
- Szia. - Ülj le. - húztam egy széket az ágyhoz, én pedig Lola mellé telepedtem. Ahogy leültem rögtön csörögni kezdett a telefonom. Magamban hangosan káromkodtam, de azért gyorsan érte nyúltam, és mivel a kijelzőn Orsi neve állt, felvettem.
- Igen?
- Szia, öhm... tudnál jönni egy kicsit? Megbeszélés van. - kérdezte, túlkiabálva a mögüle jövő egyéb zajokat.
- Orsi most nem! - suttogtam halkan, de határozottam.
- De igen most! Mostanában alig dolgozol, azt viszont nem hagyhatod ki!
- Vissza hívlak! - feleltem ingerülten és kinyomtam.
- Mi az? - kérdezte Lola.
- Semmi érdekes... -legyintettem.
- Krisz mondd már. Ha dolgod van menj! Én megleszek, az biztos fontosabb..
- Ez talán nem az? Megígértem neked.
- Értékelem, hogy számíthatok rád, és hálás vagyok érte! De most a kedvemért menj, ahova menned kell. - bíztatott mosolyogva. Hirtelen mintha megnőtt volna az önbizalma. Vagy éppen csak engem akart meggyőzni... Idegesen a hajamba túrtam, majd ránéztem.
- De hívsz ha van valami? Akármi! - szegeztem neki a kérdést.
- Persze, hívlak! - mondta és nyomott egy puszit az arcomra. - Menj...
- Hello! - köszöntem el, majd egyből a bejárat felé indultam, le a kocsimhoz, közben pedig tárcsáztam Orsit.
Nem messze találkoztunk egy  kávézóban vele és Pixával, hogy beszéljünk, de én egy szót sem szóltam.
Idegesen rugdostam az asztal lábát és folyamatosan a telefonom forgattam a kezemben.
Amíg Orsi elment hozni valamit inni én felnéztem twitterre, de még ez sem nagyon kötött le.
            " megbeszeles... nem mintha nem lenne jobb dolgom:S " - írtam ki.
- Kölyök itt vagy egyáltalán? - hadonászott előttem Orsi, majd elém rakott egy pohár ice teát.
- Nem... - morogtam.
- Na jó figyelj, én értem ezt az egészet, de Lola már jobban van! Lassan neki is el kell kezdenie dolgozni, neked pedig főleg. - magyarázta és próbáltam kíméletesen beadagolni nekem, amitől a hangsúlya olyan volt, mintha egy óvodáshoz beszélne.
- Oké, tudom... - húztam el a számat.
- Jól van, ő most otthon van?
- Öhm..aha. - kaptam fel a fejem. Féltem, hogy mit tervez vele...
- menjünk fel hozzátok...beszélni szeretnék vele... ja és Pixi is. - mutatott az eddig csendben meghúzódó haveromra, és már szinte állt is volna fel, de a kezénél fogva vissza húztam.
- Ez most... ez most nem alkalmas. - dadogtam - Az anyjával van! - csúszott ki a számon hirtelen.
- Mi? - kerekedett ki a szeme. Magyarázni kezdtem volna neki, de ekkor csörögni kezdett a telefonom, én pedig izgatottan, de félve nyúltam érte.
Meg sem lepődtem, mikor a kijelzőn 'Lola' állt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés