|
Harmincötödik rész
2011.08.14. 21:01
- Nem akarsz elkísérni? - mosolyogtam rá, miközben az övemet csatoltam be. Lola még mindig az ágyban feküdt, most pedig elnyomott egy ásítást.
- Hová mentek? - kérdezett vissza kíváncsian. Már láttam, hogy felkeltettem az érdeklődését.
- Hatvanba! - vigyorodtam el, miközben leültem mellé.
- Ezt miért csak most mondtad? - pillantott rám durcásan. Még közelebb másztam és egy puszit nyomtam a hajára.
- Inkább készülődj kicsim, el fogok késni! - próbáltam felhúzni magammal.
- Ki mondta, hogy megyek? - vonta fel a szemöldökét. Szívesen játszadoztam volna vele, de a fiúk tényleg perceken belül megérkezhetnek..
- Nyílvánvaló, hogy nem hagynád ki! - nevettem és ott hagytam, hogy tovább készülődjek.
- Jól van, akkor elviszlek apuhoz! - szólt utánam nyugodt hangon, mikor épp az ajtón léptem volna ki. Megálltam és lassan felé fordultam. Ő egy bájos mosolyt küldött felém és a ruhás szekrényhez sétált. Követtem a szememmel, de pár másodpercig nem szólaltam meg.
- Mi? - bukott ki belőlem az apró kérdés. Nem szólt semmit, csak tovább tevékenykedett, a szája szélén elégedett mosollyal. Kivett a szekrényből egy farmer rövid nadrágot és egy fekete pólót, majd bevonult a fürdőszobába.
Én épp a másik irányba indultam, kifelé a konyhába, hogy igyak valamit, de közben hallottam, hogy a szobában megcsörren a telefonom.
Nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy azt jelenti itt vannak a srácok. Már azt is megszokták, hogy ilyenkor várniuk kell, így Lolát sem siettettem.
Úgy 10 perc múlva már mindketten kész voltunk, úgyhogy lementünk a kocsihoz.
- Hello srácok! - pacsiztam le mindenkivel. - Húzzatok hátra, mert Lola is jön! - vigyorogtam az ikrekre. Az említett is mellém lépett és köszönt mindenkinek.
- Akkor miért nem ti mentek hátra a két személyes helyre? - vetette fel, azt hiszem Steve.
- Ne dumálj, inkább csináld amit mondtam! - utasítgattam, cseppet sem kedvesen. Persze mindenki tudta, hogy csak húzzuk egymást, de senkinek nem volt kedve a vitánkba avatkozni.
Végül ők hátra ültek, mi pedig eggyel előrébb. A mellettünk lévő üres helyre pakoltam a táskákat és végre nagy nehezen elindultunk. Az utat végig beszélgettük, a fiúk pedig előszeretettel próbáltak kínos helyzetbe hozni Lola előtt.
A koncert előtt egyedül ültem az öltözőben. A fiúknak külön helyük volt, Lola pedig lemaradt kiosztani pár aláírást. Egy ideig vártam rá, de a pár darabból persze 10 perc lett, nekem pedig muszáj volt átöltöznöm.
Egy plázában voltunk, én pedig a színpadhoz legközelebbi szobát kaptam meg. Hallottam, ahogy a tömeg már féktelenül sikítozik, és ahogy a szervező csitítani próbálja őket, hogy elmondhasson pár szót.
Perceken belül ki kell mennem, de úgy éreztem, mintha most nem lennék rá képes. Valami furcsa deja vu-t éreztem. Felálltam és a folyosóra nyíló ajtóhoz sétáltam, ahol én is bejöttem. Lassan kinyitottam és mikor kinéztem megpillanatottam, hogy Lola épp belép a bejáraton. Egy pillanatra, mintha újra sötétbarna haja lett volna...
" Szomorúan járattam körbe a szemem a konyhán. Mikor felébredtem Jenni nem volt mellettem, most pedig itt sem találtam. Helyette a pulton egy tálca volt, pár szendviccsel, és egy cetlivel, Jenni apró gyöngybetűivel tele írva.
Nem sokára otthon vagyok! Kérlek egyél, mert ma fellépésed van..hívd Orsit.
Csók, Jenni
Mosolyogva leültem enni, bár nem voltam túl boldog, amiért csak így elment, és még csak nem is tudom hol van. Már épp felálltam, hogy elmosogassak magam után, mikor nyílt a bejárati ajtó.
Jenni felnézett rám, majd gyorsan vissza fordult, hogy bezérja az ajtót. Elmosolyodott, miközben felém sétált, én pedig rögtön a karjaimba zártam.
- Jó reggelt! - motyogta a számba és megcsókolt. Mikor elhúzódott már nekem is jobb kedvem volt.
- Nem szeretem, mikor így eltűnsz! - néztem le rá morcosan. Persze nem haragudtam, egyszerűen csak aggódtam érte. - Egyáltalán hol voltál?
- Nem látszik, hogy mit csináltam? - nézett le a tréning ruhájára nevetve. A kezem a hasára csúsztattam és végig simítottam rajta.
- Biztos jó ötlet ez? - aggodalmaskodtam. Állandóan ilyen voltam vele, amit már kicsit unhatott, de nem tudtam mit csinálni...
- Persze, hogy az, minden rendben van vele! - próbált nyugtatni, eredménytelenül.
- És veled?
- Jól vagyok! Neked kellene megnyugodnod... - puszilta meg az arcom. - Feküdj le egy kicsit. Én is mindjárt megyek. - nem láttam sok értelmét, főleg, hogy nem rég keltem fel, de ellenkezni sem akartam.
- Mit csinálsz? - egy percre is nehezemre esett magára hagyni. Bármikor történhet valami..bármi, én pedig borzasztóan féltem.
- Lezuhanyzok. - forgatta a szemét, de közben mosolygott. Én fájadlmas arccal néztem rá, de lassan elhúzódott. - Muszáj pihenend!
- Oké, de siess, jó? - törődtem bele. Besétáltam a szobába és lefeküdtem az ágyra.
Tudom, hogy szüksége van egy kis szabadságra, de legszívesebben minden mozdulatát felügyelném. Vele lennék és fognám a kezét minden pillanatban. Olyan erősnek éreztem magam, mintha akármitől meg tudnám őket védeni.
Észre vettem, hogy közben Jenni bejött és épp lefeküdt mellém.
- Min gondolkodsz ennyire? - kérdezte, miközben a hasamra mászott. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem fontos.
- Szeretlek! - karoltam át óvatosan, miközben egy puszit nyomtam a fejére.
- Szeretlek! - ismételte utánam, és feljebb csúszott. Az arcomat kezdte simogatni, miközben engem nézett.
- Jenni én... sajnálom ha az agyadra megyek! De annyira féltelek titeket... - sütöttem le a szemem szégyenlősen.
- Hmm.. én szeretem ha kényeztetsz. - felelte és a hasára húzta a kezem.
- Az én fiam! - vigyorodtam el. - Olyan fura ezt mondani..de tetszik.
- Ezt meg miből gondolod? - csóválta a fejét, még mindig mosolyogva.
- Hogy az enyém?
- Azt, hogy fiú! - nevetett fel.
- Tulajdonképpen mindegy is... - felhúztam a pólóját a hasáról és óvatosan nyomtam rá egy puszit. Feljebb másztam és megcsókoltam. - Imádlak! Mind a kettőtöket.
- Mi is téged! - mosolygott. - Viszont túlságosan aggódsz! Minden rendben van, és nem is hagynád, hogy ne legyen...
- És ha mégsem tudlak mindentől megvédeni?? Azt én nem bírnám ki... - motyogtam kétségbe esetten. A gondolata is fájt, hogy valami történhet velük.
- Krisz, most már elég volt! Lassan mennünk kell...
- Tehát velem jössz? - vigyorogtam boldogan.
- Persze! - vágta rá, gondolkodás nélkül.
- Csak mert nem is lenne választásod! - nyomtam puszit a nyakára. Ő felállt és a szekrényhez sétált. Utána akartam menni, de Tomika hirtelen becsörtetett a szobámba. Oda sétált, felkapta és megpörgette a kezében.
- Tamás? Tedd le!! Most.. - kiabáltam, kikelve magamból és felugrottam az ágyról, mire ő pedig lerakta.
- Hé haver! Nyugi.. - emelte maga elé a kezét védekezés képpen. - Mi a fene van veled? - én tudomást sem véve róla, Jennihez fordultam és a tőlem telhető legnyagobb gyengédségel átöleltem.
- Minden oké? - kérdeztem, de a hangom még remegett az idegességtől. Látta milyen dühös vagyok, ezért megszorította a kezem, majd úgy, hogy Tomi ne lássa a hasára húzta. Ez valahogy mindig megnyugtatott... ő is tudta.
- Ez így nem lesz jó! - mondta ki hangosan.
- Sajnálom... - pillantottam Tamásra, aki még mindig, szinte tátott szájjal bámult.
- Totál nem értelek. - nézett rám vádló tekintettel és kisétált a szobából.
- Ne haragudj rám...én, nem tudom mit mondjak. - szóltam halkan Jennihez, lehajtott fejjel. Ő közelebb húzott és megkereste a tekintetem. A szemében megértést és szeretetet láttam, ami talán rosszabb volt, mintha haragudna.
- Nem engem kell meggyőznöd... - mutatott az ajtó felé. - Menj. Nem sokára indulunk. Elengedett, de én még nem mozdultam.
Tudta mit szeretnék, és a nyakamba csimpaszkodott, majd megcsókolt. A szemem csukva maradt és mosolyogtam.
- Mééég.. - motyogtam a szájához, mire teljesen lehúzott magához és szenvedélyesen csókolt meg.
- Szeretlek! - zihálta, mikor elhúzódott.
- Szeretlek...
Vettem pár nagy levegőt és Tomika keresésére indultam.
- Haver... - szóltam óvatosan, mikor benyitottam a szobájába. Háttal ült nekem és látszólag a számítógép kötötta le a figyelmét, de igazából nem csinált semmit. Fogtam egy széket és oda húztam mellé. - Ne csináld ezt, tudom, hogy figyelsz!
- Eddig nem jelentett gondot ami Jenni és köztem van! - szólalt meg hirtelen. nem igazán értettem miről beszél.
- Mi van?
- Utálod ha vele vagyok, ha hozzá érek, hogyha megölelem... - sorolta és nekem bűntudatom támadt. Nekem ezek nem tűntek fel. Emlékeztem egy-egy ehhez hasonló kiakadásomra, de külön-külön nem tűnt nagy dolognak...
- Nem erről van szó. - próbáltam kimagyarázni. Félre érti...hát persze, hogy nem így van! Viszont megegyeztünk Jennivel, hogy nem mondjuk el a többieknek - Aggódom miatta. - nyögtem ki végül.
- Soha, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy közétek álljak! Olyan, mintha a húgom lenne... - és folytatta volna az abszurd feltevéseit, de közbe szóltam.
- Héh, hé elég! Egyáltalán nem erről van szó. Jenni miatt aggódom...
- Valami baj van vele? - vonta fel a szemöldökét. - Beteg? - kerekedett ki a szeme.
- Nem! Dehogy, csak.. mindegy. - motyogtam. Abban a pillanatban nyílt az ajtó és Jenni kukucskált be. Miután felmérte a helyzetet kettőnk közt elmosolyodott és beljebb jött. Szó nélkül hozzám sétált és az ölembe ült.
- Indulnunk kell kicsim! - mondta, de közben nyomott egy puszit az arcomra, és a vállamra hajtotta a fejét.
- És így akarod elérni? - vigyrogtam és apró puszikat nyomtam a nyakára.
- Khmm.. - köszörülte meg a torkát Tomika. - Szerintem minden rendben van vele! - nevetett Jennire nézve.
- Velünk jössz? - fordult most felé.
- Neked nem mondhatok nemet kicsi lány! - kacsintott rá és fel is állt, hogy készülődni kezdjen.
- Néha roppant idegesítő, hogy ennyire elbűvölő vagy! - suttogtam a füléhez hajolva.
(...)
Mi Jennivel hátul ültünk, míg Orsi és Tomika elől. Egész úton csak ketten beszélgettünk, ők inkább zenét hallgattak. Elég messze mentünk, így többször is elaludtam, de maximum 10 percre. Mikor már sokadszor riadtam fel, egy-egy hangosabb számra a rádióban, láttam, hogy Jenni is az ölembe hajtott fejjel szuszog. Elmosolyodtam és végig simítottam a haján.
- Mióta alszik? - kérdeztem suttogva a többiektől. Orsi csak megvonta a vállát és erősebben kezdte nyomni a gázpedált. - Nem megy óvatosabban? - morogtam. Nem úgy nézett ki, mint akinek vitatkozni van kedve, inkább nem szólt semmit, csak vissza vett a sebességből.
- Min veszekedtek már megint? - motyogta Jenni álmosan, és mocorogni kezdett. Szorosabban bújt hozzám, és karjaival átölelte a testét.
- Fázol? - hagytam figyelmen kívül a kérdést, miközben simogatni kezdtem.
- Ühhüm.. - nyögte
- Orsi nem tudod hol az a pokróc, amit múltkor lehoztam?
- Valahol a lábatoknál... - felelte tömören. A hangjában még mindig hallani lehetett a neheztelést, de nem törődtem vele. Inkább keresgélni kezdtem az üléseink előtt, míg végül meg is találtam amit akartam. Betakartam Jennit, majd a kezem valahol a hasa és a csípője között állapodott meg. Tamás figyelmét persze nem kerülte el a mozdulatom és nem tudott szó nélkül elmenni mellette.
- Legalább a takaró alatt, Kölyök! - vigyorgott elégedetten.
- Fogd be és fordulj előre! - szóltam rá, eredménytelenül. Most Jennihez fordult és hozzá kezdett beszélni.
- Hé kis lány, mindjárt ott vagyunk!!
- Én nem maradhatnék itt? - ásított nagyot.
- Nem! - vágtam rá. - Muszáj, hogy lássalak téged a színpadról. - kérleltem. Egyszerűen imádtam, mikor ott áll mellettem. Még akkor is, ha legalább 10 méterrel arrébb. Ilyenkor valahogy minden dolog együtt volt, amit szeretek. És nem utolsó sorban még koncert közben is rajta tarthattam a szemem, ami mostanában kifejezetten megnyugvást okozott.
A rajongóim is ismerték.Valószínűleg nem lehetett nehéz észrevenni rajtam, hogyha ott volt. Mindig nagyon szerették volna, ha ő is fel jön velem, én viszont annyira nem. Inkább voltam önző és megtartottam magamnak... másrészt ez mégis csak a magán életem, nem szeretem a barátnőmet mutogatni, még ha annyira nagyon büszke is vagyok rá, mint Jennire.
Ez a koncert is gyorsan eltelt.. még lőtte megérkeztek a fiúk, akik már a buli felénél fel akarták csalogatni őt a színpadra, de sehogy sem adtam meg magam. Közben én is borzasztóan vágytam rá, hogy megöleljen, de nem egy plázányi ember előtt... "
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások