Harminckilencedik rész

  2011.10.02. 20:33

Mire az egész ház takarításával végeztem, elmúlt két óra. Sokmindennel próbáltam elterelni a figyelmem, de a gondolataim akaratlanul is mindig vissza tértek az apró bársonyborítású dobozhoz. Krisztián szobájában percenként tekintgettem a csukott fiók felé, de végülis mindig meggyőztem magam, hogy tulajdonképpen nem is azt bámulom.

Szerettem volna elmondani valakinek, amit láttam, de egyszerűen nem jutott eszembe olyan ember, akivel ezt megoszthatnám. Ha Tamással beszélnék ő egyből rohanna valaki olyanhoz, akinek még véletlenül sem lenne szabad megtudnia...Krisztián elé pedig nem állhattam  azzal, hogy össze vagyok zavarodva, mert találtam nála egy eljegyzési gyűrűt. 

Hosszas gondolkodás után eldöntöttem, hogy inkább megpróbálom elfelejteni az egészet és amíg nem muszáj nem foglalkozok vele. A tervem persze rekord idő alatt kudarcba fulladt és egyre rosszabbul is éreztem magam tőle.

Közben ara is rájöttem, hogy butaság volt délelőtt nemet mondani Tamás kérdésére, mert ahogy gondoltam, most farkas éhes voltam. Mivel nem tudtam, hogy Krisztián mikor ér haza, elkészültem és egyedül indultam a WestEnd-be. Hosszú ideig válogattam a ruháimat, hogy végül egy egyszerű farmer-póló össze állítást válasszak ki. Kedvetlenül léptem az utcára, és amíg kint gyönyörű napsütés, és apró ruhadarabokba bújt emberek voltak, én hosszú nadrágban és egy sötét napszemüvegben, sietve cikásztam végig a szembe jövők között.

Még véletlenül sem néztem fel. Lesütött szemmel sétáltam be a plázába, ahol már valamivel vissza vettem a tempómból. A szemüvegem feltoltam a fejem tetejére és egy gyors pillantással végig pásztáztam a körülöttem lévőket.

Aki kívülről látott könnyedén azt hihette rám, hogy egy paranoiás tinilány vagyok... vagy egy túlzott sztárallűrökkel ellátott énekesnő, aki még akkor is csak napszemüvegben hajlandó járni az utcát, hogyha tél közepe van, az ég pedig be van borulva. Még ha ennél jobban nem is hívhatná fel magára a figyelmet.

Majdnem bejártam az egész emeletet és az éttermekhez értem, mikor hirtelen beleütköztem egy hasonlóan siető, figyelmetlen valakibe.

- Ne haragudj, nem figyeltem... - szabadkoztam, bár a hangomból szinte csengett, hogy cseppet sem érdekel az illető. Épp mikor felnéztem, már nyitotta volna a száját, hogy ő is bocsánatot kérjen, de ahogy meglátott el is hallgatott. 

- Lola! Miújság veled, mit csinálsz itt? - köszöntött Orsi lelkesen, miközben két puszit nyomtt az arcomra. Egy kis késéssel viszonoztam a reakcióját és én is elmosolyodtam.

- Csak átugrottam valamit enni... Krisztián nem veled volt? - bukott ki belőlem a kérdés, habár nem is tudom, hogy jutott eszembe. Ő látszólag nem lepődött meg, így gondolkodás nélkül válaszolt is.

- Volt... már elég rég elment, szerint még egy ideig biztos Szakosnál lesz. Nem gond ha veled tartok? Még én sem nagyon ebédeltem... - fintorgott. Nem akartam, hogy azt gondolja, zavar, de még meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy hosszabb beszélgetésre számíthatok. Mélyen valahol bíztam benne, hogy most is, mint mindig rohan valahova, mert egyszerűen nem éreztem magam felkészültnek, senkinek a társaságára.

Miután találtunk egy hangulatos éttermet, szinte egyáltalán nem társalogtunk egymással, egészen amíg le nem adtuk a rendelést. Hosszú, kínos csend következett, amit végül Orsi szakított meg.

- Krisztián azt mondta, hogy ma nincs dolgod... hogy, hogy nem kísérted el őt? - kérdezte csodálkozva. Nem akart tolakodó lenni, ezért kissé kimértre sikeredett a hangneme. Nekem inkább csak meglepettnek tűnt...megszokta, hogy ahová csak tudunk együtt járunk. Először nem is tudtam, mit reagáljak, így dadogni kezdtem.

- Öhm... nem tudtam mi a programja. És a lakásra is ráfért a takarítás, úgyhogy azért otthon sem unatkoztam. - mondtam végig, oda sem figyelve a monoton válaszomat. Majdnem olyan volt, mintha könyvből olvastam volna...vagy az előttem fekvő itallapról, amit percek óta tanulmányoztam.

- Hé, minden rendben? - húzta el a kezét az arcom előtt. A tekintetem most a poharamra szegeztem és szórakozottan kevergetni kezdtem az italom, a hozzá járó színes szívószállal.

- Persze Orsi, minden oké. - motyogtam. Zavartan elmosolyodtam a gyenge próbálkozásom hallatán.

- Komolyan! A Kölyök csinált valamit? - kezdett faggatni. Úgy gondoltam, jó lenne meggyőzni róla, hogy jól vagyok, de aztán megfordult a fejemben, hogy miért ne lehetne ő az, akivel megosztom, amit Krisztiánnál láttam.

- Nem igazán... illetve nem tudom. - adtam határozatlan választ. Kétségbeesetten pillantottam rá, ő pedig össze ráncolta a homlokát.

- Mondd el! - kérte. Egy percig újra csend volt. Többször is nekifutottam és már nyitottam a szám, de egy hang sem jött ki a torkomon. Végül sűrgető tekintete láttán egy nagy sóhaj kíséretében beszélni kezdtem.

- Szóval azt hiszem, erről nekem nem is kéne tudnom! Találtam valamit nála, amit nem szabadott volna...miközben pakoltam. - nem akart félbe szakítani, így általában a mondatok végén csak bólogatott, jelezve, hogy figyel és érti. -  Igazából eddig nem is gondoltam rá így, de tegnap volt egy kisebb vitánk. Illetve én reagáltam túl valamit. Apánál voltunk és természetesen nem kerülhettük ki a gyerek témát sem... Szóval Krisztiánnak volt egy-két megjegyzése, amit nem tudtam hová tenni. Ő szeretne gyereket, és azt mondta már gondolkodott rajta, nekem viszont eszembe sem jutott! Illetve... biztosan nem mostanában.... - itt pár pillanatra megakadtam. Orsi is érezhette, hogy felesleges részletekre próbálok kitérni, így közbe szólt.

- Mit találtál? - láttam, hogy ő sem egészen érti, de próbálja megfejteni az összefüggéseket.

- Egy gyűrűt. - nyögtem ki. Kevésbé látszott meglepettnek, mint én voltam. Vagy talán a személyiségéből adódóan nem látszott rajta...

- Dehát ez szuper! - mosolygott jókedvűen. - Olyan kár, hogy nem örülsz neki... persze ha így érzed, abba nem akarok bele szólni. - úgy tűnt, kicsit csalódott a reakcióm miatt.

- Azt hittem te nem örülnél neki... SP miatt. - magyaráztam. Erre rögtön felnevetett, amit nem igazán értettem.

- Valószínűleg most sokkal inkább a "pótanya" beszél belőlem, mint a menedzser... de tulajdonképpen ez nálatok nem jelentene nagy változást... a külvilág számára. - tette hozzá mosolyogva. Tényleg olyan volt, mint egy boldog anyuka, aki örül, hogy a fia el akarja kötelezni magát. - De mindegy is, gondolom nem tervezed, hogy erről beszámolsz neki... - pillantott rám kérdő tekintettel, mire én csak bólintottam. - Akkor várd meg, amíg ő hozza fel és beszéljétek meg! - tanácsolta.

Orsival egészen lassan ebédeltünk meg, és még órákon keresztül beszélgettünk. Miután elvetettük ezt a témát valamivel oldottabb lett a hangulat. Egyikünknek sem volt dolga, így nem siettünk sehova. A Margit-szigeten sétáltunk éppen, mikor Krisztián hívott. Ő akkor ért haza, és meglepődött, amiért nem talált otthon. Megígértette velem, hogy ahol vagyunk megvárjuk, ő pedig eljön értünk és hazavisz.

Orsi vissza sétált a WestEnd-hez , ahol a kocsijával parkolt, Krisztián pedig elment fürdeni.

Már a konyhában ültem, a pult mellett, és egy bögre teát szorongattam a kezemben, mikor hallottam, hogy kijön a fürdőből és mögém sétál. Halványan elmosolyodtam, mikor hátulról a nyakam köré fonta a karjait és a vállamra hajtotta a fejét.

Pár másodpercig nem mozdult, majd felhúzott a helyemről, leült a székre, engem pedig az ölébe ültetett. Kezeit a derekamra csúsztatta, így húzott közelebb magához és egy puszit nyomott a nyakamra.

- Valami baj van? Olyan szomorúnak tűnsz. - simogatta meg az arcom. Mosolyogva végig néztem rajta, majd még jobban hozzá bújtam.

- Jól vagyok! - suttogtam a vállába. Lassan végig húzta a kezét a hátamon, aztán kicsit eltolt magától.

- Gyere, aludjunk! - nyomott egy puszit a homlokomra, mindketten felálltunk és kézenfogva besétáltunk a szobába...

 

Súgó Még nincs hozzászólás.