Negyvenegyedik rész

  2011.12.23. 17:41

Éppen, hogy készen lettem a főzéssel, Krisztián toppant be a lakásba, jókedvűen. Hozzám sétált, adott egy apró csókot, mad letelepedett az asztalhoz. Miután egész nap nem láttuk egymást, egészen furcsa volt ez az üdvözlés a részéről.

- Milyen napod volt? Ettél valamit? - kérdezgettem, miközben a szekrénybe nyúltam pár tányérért.

- Fárasztó... és nem, nem ettem. - tette hozzá, már csak mellékesen. Kiszedtem a vacsoráját és készségesen elé raktam. Ahogy vissza indultam volna a kezemnél fogva vissza húzott és mosolyogva az ölébe ültetett. - Egy angyal vagy! Na és te mit csináltál ma?

- Délelőtt volt egy fellépésem, a vivában voltam, aztán haza jöttem. - összegeztem röviden a napomat. Rég nem volt ilyen sok szabad időm, de kivételesen nem nagyon használtam ki. Vásárolnom kellett volna, de semmi hangulatom nem volt hozzá. Órákon át ültem a tv előtt, miközben egy cseppet sem érdekelt amit láttam, pusztán azért, hogy ne keljen kitennem a lábam a lakásból.

Magamnak csináltam ebédet, hogy ezzel is elüssem az időt, de mivel tudtam, hogy a fiúk egész nap nem lesznek itthon és nem esznek, ez sem tartott annyi ideig, ameddig szerettem volna. Egészen korán kezdtem hozzá a vacsorához is és nem is siettem el. Nem éreztem a szokásos megkönnyebbülést, ahogy egyre közelebb volt az este, és ezzel Krisztián.

Ez akkor sem változott, mikor tényleg megjelent és nyilván neki is feltűnt. Kíváncsi tekintettel méregetett, alig észrevehetően. Láthatóan nem tudta hová tenni a rosszkedvem. Egy ideig megelégedett azzal a gondolattal, hogy egyszerűen rossz napom volt, de ahogy folyamatosan figyelt, kezdett kételkedni ebben.

- Te nem eszel? - motyogta teli szájjal, mikor én még mindig a koyhapultnak támaszkodva törölgettem pár edényt. Nyelt egy nagyot aztán lerakta az evőeszközöket és várakozóan nézett rám. Nem csak a kérdése, hanem a viselkedésem miatt is magyarázatot várt.

- De, mindjárt megyek! - válaszoltam határozottabban és leraktam a kezemben lévő poharat. Szedtem magamnak is enni és lassan az asztalhoz sétáltam, majd leültem, Krisztiánnal szembe. Nem néztem fel a tányéromból, csak szórakozottan ide-oda tologattam az ételt a villámmal.

- Van valami baj? - kérdezte kimérten. - Furán viselkedsz... - a hangja aggódóan csengett és kíváncsi volt.

- Nem vagyok egészen jól... - mormogtam. Volt benne igazság, a gyomrom már egy ideje görcsölt...tulajdonképpen, mióta ő hazaért. A beszélgetésünk elég lapos volt, úgyhogy pár aranyos gyógypuszi után rászánta magát és elment zuhanyozni. Én újra elmostam a koszos tányérokat és befészkeltem magam az ágyba. Krisztián egyik újságját vettem magamhoz, és bekapcsoltam a tv-t, bár egyáltalán nem figyeltem rá.

- Hé, nézed egyáltalán? - kérdezte Krisztián mosolyogva. Igazából azt sem vettem észre, hogy bejött a szobába, a műsorrol pedig még kevésbé volt fogalmam. Mellém feküdt és óvatosan, oldalról hozzám bújt. - Ne csináld már szépségem, nem lehet olyan rossz az a fejfájás! - pár másodpercig nem tudtam miről beszél, de aztán eszembe jutott, hogy ezt füllentettem neki a rosszullétemről. 

- Tulajdonképpen nem is a fejem fáj. - vallottam be halkan. - Görcsöl a gyomrom és nagyon rossz napom volt. - magyaráztam meg, közben pedig én is a karjai közé bújtam. Próbáltam többé-kevésbé az igazság egy részét elmondani.

- Ó kicsim, na gyere ide! - húzott még közelebb magához. A fejemet a mellkasára hajtottam, mire ő nyomott egy puszit a hajamba és a hátamat kezdte simogatni. Lassan hozzá szoktam a gyengéd mozdulataihoz és el is álmosodtam tőle.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, a lámpa még mindig égett, én pedig Krisztián ölébe hajtott fejjel feküdtem összekuporodva. Lassan mocorogni kezdtem, ő pedig lerakta a kezében lévő magazint és rám mosolygott.

- Aludj nyugodtan kincsem! - csókolt meg lágyan, aztán elhúzódott tőlem. Egészen kicsit megráztam a fejem és lassan felültem. Nem szóltam egy szót sem, csak a kezembe vettem Krisz telefonját, amit mellette találtam és az ölébe másztam. - Akkor ne. - nevetett fel, miközben átkarolta a derekam. Megnéztem az időt és csodálkozva vettem tudomásul, hogy még csak este tizenegy óra. Maximum húsz percet aludhattam, Krisztián pedig valószínűleg azóta olvas. 

- Te nem vagy álmos? Azt hittem fáradt vagy! - kérdezgettem kíváncsian. Fizikailag már teljesen rendben voltam, csak az a szorongató érzés nem akart elmúlni, amit miatta éreztem pár napja.

- Úgy tűnik mégsem. Szuper dolgokat találtam és muszáj volt átnéznem ezeket! - mutatott egy kupac másik újságra, amit eddig észre sem vettem. - Retusálnom is kellett volna, de ahhoz már nincs kedvem. - legyintett, miközben másik kezével a csípőmet kezdte cirógatni. - Te, hogy vagy??

- Egészen jól... - mosolyogtam rá.

- Azt látom! - hirtelen szájon puszilt, majd a hátamra tette a kezét, hogy tompítsa az esésem, és lelökött a ágyra. Fölém gördült és szája elégedett mosolyra húzódott. - Figyelj... - kezdte vészjósló hangon, miközben feltámaszkodott mellettem a könyökére. Bocsánatkérő pillantást küldött felém, de közben egyik kezét a hasamra rakta. - Nem szívesen hozom fel megint, de ugye nem csak a gyomrod volt a baj...? Valami nem oké mostanában!

Szó nélkül lesütöttem a szemem, és kellett pár másodperc, amíg rendezni tudtam az arcvonásaim. Felnéztem rá, és óvatosan megsimogattam az arcát.

- Nem szeretnék róla beszélni! - mondtam halkan, ő pedig szinte rögtön felsóhajtott, mintha már várta volna ezt a választ.

- Mégis miért csinálod ezt velem újra és újra? - folytatta egy kicsit idegesebben. Arrébb kúszott az ágyon és felült, hátát a falnak támasztva.

- Miről beszélsz? - fordultam utána kíváncsian. Nem akartam, hogy ez az egész veszekedésbe forduljon át, ezért próbáltam nagyon nyugodt hangot megütni, de nem sikerült valami hitelesre.

- Arról, hogy időről-időre egyszerűen szó nélkül elzárkózol előlem. A fejedbe veszel valami butaságot, ami miatt ez nem működik, és képes vagy hetekig ezen agyalni. Minden nap félek, hogy egyre távolabb kerülsz tőlem, és megint elveszítelek! Nem akarom, hogy olyan legyen, mint régen... - én csak bámultam őt, tehetetlenül. Nem tudtam mit mondhatnék, nagyon fájt, hogy már megint csalódást okozok neki, mikor nem ezt akartam.

Feljebb másztam és vissza ültem az ölébe, hiába is nézett rám értetlen tekintettel.

- Erről szó sincs! Én csak azon gondolkodtam, hogy egész mások a terveink a jövőre nézve. Mármint... azt hiszem csak a megvalósítás idejével van gond. - magyaráztam, teljesen zavarodottan. Ő sem igazán értette, amit mondok, de nagyon érdeklődően figyelt.

- Most én nem tudom mire gondolsz... - rázta a fejét csalódottan. - Azt hittem már nem haragszol amiatt a megjegyzés miatt!

- Attól, hogy elfelejtem, a te véleményed még nem változik! De az enyémet is tudod...még korainak tartom ezeket. - hirtelen minden érdekesebbnek bizonyult a tekinteténél. A legapróbb gyűrődéseket is értékelni tudtam a pólóján és elengedhetetlenül fontosnak tartottam, hogy eltűntessem onnan azokat.

Nem tudtam, miért bukott ki belőlem most ez az egész, de az elmúlt két napban már látszott rajtam, hogy valami nincs rendben. Most, hogy bele kezdtem, tudtam, hogy már kénytelen vagyok megbeszélni vele, már csak azért is, mert nem akartam, hogy Krisztián mindenféle mást gondoljon bele.

 Mikor pár perc után megelégelte a kínlódásomat, megfogta mindkét kezem és óvatosan lefogta őket.

- A kisbabáról beszélsz, ugye? Mi van még...? - kérdezte, tágra nyílt szemekkel. Sebesen kezdtem gondolkodni, hogy mit válaszolhatnék, vagy, hogyan hozhatnám fel a dolgot és kicsit megkönnyebbültem, mikor újra megszólalt. - Édes, ismerhetnél ennyire...semmit sem erőltetek! - simogatta meg az arcom, aprót nevetve. Ezzel a mozdulattal maga felé is fordított, hogy véletlenül se kerülhessem el azt a mosolygós, gyengéd pillantást, amit nekem szánt.

- Tudom! - biztosítottam határozottan. Talán ez volt az egyetlen , amiben bízhattam, feltétel nélkül. - Igazából bármi, amitől olyan nagyon komolyodhatna a kapcsolatunk! Gyerek, eljegyzés... - soroltam, újból lesütött szemekkel. A fejem nem tudtam elfordítani, mert még mindig a kezei közt tartott, de még így sem néztem rá. Ez a mondat elég durván hangozhatott, de máshogy nem tudtam leírni, amire gondolok.

Borzasztóan féltem ezektől a dolgoktól. Valójában talán ez volt a legnagyobb problémám,  minden mást, pedig félre tudtam volna tenni a kedvéért. Senki sem tudhatta mi lesz, hogyha elkötelezzük magunkat... az is lehet, hogy akkor neki nem tetszene és ő akarna véget vetni ennek. Vagy talán egyszerűen csak nem állnánk rá készen... ha ezek utólag derülnének ki, képtelenek lennénk, bármit tenni.

- Ez annyira gyerekes, kicsim, félsz a szemembe nézni? - nevetett fel hangosan, kizökkentve a gondolataimból. Nem értettem, hogy lehet ilyen nyugodt, de én is ezt akartam. Szerettem volna csak nevetni az egészen, őszintén. Tényleg gyerekes volt. - Miből gondolod, hogy el akarlak jegyezni? Nem mintha nem tetszene, hogy egy ilyen csodálatos menyasszonyom van! De azt hiszem te nem biztos, hogy ennyire örülnél neki...

- Hagyjuk inkább... - motyogtam. Már végképp azt akartam, hogy vége legyen ennek a beszélgetésnek és inkább magamban örlődhessek a dolgokon. Annyi minden járt a fejemben, hogy még saját magamnak sem volt könnyű követnem a gondolataim, ugyanezt Krisztiánnak borzalmasan nehéz lehetett.

Próbáltam arra koncentrálni, hogy ne bámuljam folyamatosan az ágy mellett álló éjjeliszekrényt, de a pillantásom akaratlanul is mindig oda tévedt. Nem tudtam, hogy ő ezt vette-e észre, vagy egyszerűen most állt össze neki a kép, de villámként csapott bele a felismerés és a kezei szinte megremegtek körülöttem.

- Oh... azt hiszem sejtem miből gondolod. Kicsim... - elhallgatott és egy apró, hirtelen mozdulatot tett az ágy széle felé. A testemmel, amennyire csak tudtam, próbáltam óvatosan vissza tartani, de a küzdelmem hiábavaló volt, ráadásul átlátszó. Egyik kezével megtámaszkodott, a másikkal pedig átnyúlt fölöttem, kihúzta a fiókot és egy berögzött mozdulattal, egyenesen a sarkában kezdett kutatni. Kihúzott egy picike, bársony borítású dobozt, az ujjai közé zárta és vissza húzódott hozzám. - Nézd csak meg! - nyújtotta felém. Én aumtómatikusan pár centivel hátrébb hajoltam, mintha a közelemben sem akarnám tudni. Halkan felnevetett, de nem hagyta, hogy tovább hátráljak. A kezembe nyomta a dobozt és várakozóan nézett rám. 

Én nagy nehezen, leküzdve a szorongásom felnyitottam azt, és kivettem a gyűrűt, aminek a közepén egy gyönyörű kő díszelgett. Elég vékony volt, de ahhoz pont elég, hogy egy aprócska szöveg odaférjen a belső felére. A jelentését nem tudtam kivenni, de abban biztos voltam, hogy egy dátum van belegravírozva. Egy évekkel ezelőtti dátum.

- Ez micsoda? - mutattam, mostmár kíváncsian a homályos számokra.

- Ez az évfordulónk napja, Jennivel.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.