Negyvenharmadik rész

  2012.01.19. 01:06

Ahogy kézenfogva beléptünk a terembe, nagyjából az összes szem ránk szegeződött. Pár másodpercig minket néztek, ahogy egymás mellett sétálunk befelé, aztán mindenki a saját dolgával foglalkozott tovább, Düki kivételével. Ő felállt és vigyorogva közeledett felém.

- Cső! - pacsizott le velem, majd Lolának is adott két puszit. - Te is beállsz ma? - mosolygott rá kacéran.

- Maradj a saját térfeleden haver! - húztam tőle egy kicsit távolabb, majd a vállába boxoltam.

- Nem, csak Krisztiánt jöttem megnézni. - szólalt meg Lola sietősen, megelőzve, hogy tovább folytassuk egymás piszkálását. Lassan kihúzta az ujjait az enyémek közül, majd leült a legközelebbi székre, arrébbtolva valakinek a cuccait.

- Akkor már kezdhetsz is új pasi után nézni, mert most biztosan kiábrándulsz belőle! - folytatta Düki, hatalmas vigyorral az arcán. Amíg Lolához bezsélt, végig engem nézett és egy pillanatra sem engedte el a tekintetem.

Már éppen nyitottam volna a szám, mikor szinte a semmiből, a barátnője lépett mellénk. Ő is végigpuszilgatott minket, majd megállt kettőnk közt és furcsán méregetni kezdett.

- Mit műveltek? - nevetett fel.

- A szerelmed azt hiszi jó dolog kikezdeni azzal, aki munkát ad neki! - kacsintottam Dükire, alig észrevehetően. Ő erre motyogott valamit a barátnője fülébe, aki aztán elindult zenét berakni, ő maga pedig a tükörhöz sétált, nagyjából a terem közepét célozva, de még előtte hátra fordult és újra rámnézett.

- A lábad járjon, ne csak a szád! - a teremben többen kuncogni kezdtek, de követték Düki példáját és beálltak az előre lefixált térformába.

Bár én valamivel lassabban tanultam, mint a többiek, de még így is elég jól haladtunk. Nem nagyon kaptunk pihenőt, így épp, hogy egy kortyot sikerült innom két szám között, Lolával viszont nem tudtam bezsélni. Rendszeresen bambultam el tánc helyett, ilyenkor őt bámultam, amire ő bíztatő mosolygással válaszolt. Bosszantott, hogy itt vagyunk egy helyiségben összezárva, mégsem kommunikálhatunk egymással.

Pont egy órája tartott a próba, mikor végre leállt a zene és Düki elküldött pihenni. Én rögtön Lola felé vettem az irányt, aki viszont egy üveg vizet nyújtott felém.

Elmosolyodtam, de a kezét félretoltam, felhúztam a helyéről én pedig leültem a székre és az ölembe ültettem.

- Szuper jó vagy! - simított ki egy izzadt hajtincset az arcomból. Elvigyorodtam és még inkább hozzá bújtam. Az arcomat a vállába fúrtam, és pár pillanatig úgy éreztem, mintha teljesen egyeüdl lennénk. Felemeltem a fejem és körülnéztem a teremben. Tényleg csak egy-két lány lézengett bent, mivel ilyenkor szinte midnenki a folyosón beszélgetett, de még ők páran is elégnek bizonyultak, hogy kiszakítsanak a romantikus hangulatból.

- Egyre jobb vagyok, nem? - nevettem Lolára - Megérdemlek érte egy puszit?? Hm? - követelövetelőzően az arcához toltam a számat és már majdnem nyertesnek éreztam magam, mikor hirtelen eltolt magától.

- Szörnyen büdös vagy Krisz! - támasztotta a mellkasomra a kezét, ígytartva a távolságot.

Rögtön lehervadt a mosoly az arcomról, és próbáltam így is tartani, abban a reményben, hogy legalább egy kicsikét megsajnál. Amikor éppen így történt, nem bírtam ki, hogy el ne nevessem magam hangosan.

- Csaló! - suttogta az ajkaimba halkan. A gyomrom ugrándozni kezdett, ahogy a lehellete csiklandozta a számat, miközben beszélt. Még mindig én voltam előnyben, mert erősebb voltam és a akrjaimban tartottam, de jobb szerettem megódítani, mint "erőszakkal" rávenni, amire szeretném.

- Jó cél érdekében tettem!

- Kinek jó? - kacérkodott velem tovább. Teljesen elfeledkezve a többi emberről körülöttünk, felszabadítottam az egyik kezem és a hüvelykujjam lassan végighúztam az alsó ajkán.

- Azt majd te megmondod! - dünnyögtem és a szám lassan összeért az övével. Egy apró sóhaj kíséretében elnyíltek az ajkai, ezzel szabad utat adva nekem. Senki más nem hallhatta, csakis aki az én helyemben van, de ahogy elhúzódtunk egymástól, a tenyeremet automatikusan a szájára tapasztottam. Pár másopercig hagyta és nem mozdult, aztán elkezdte lehámozni magáról a kezeim és nevetve felállt. Tekintetével vissza követelte a helyét, de közbenmeg is szólalt, kissé színtelen hangon.

- Menj vissza, Dükiék már várnak! - húzott fel a széjről, több kevesebb segítséggel. - Még mindig nincs kedved beállni? Nagyon elnézném, ahogy táncolsz! - ajánlgattam, mire csak még tovább tolt a többiek felé.

- Azt elhiszem, de nem léphetek fel helyetted a koncerteden. - forgatta a szemét, miközben visszaült a tőlem elkobozott helyre.

Sóhajtva hátat fordítottam neki, és próbáltam újra a koreográfiára koncentrálni.

A második óra már sokkal keservesebben telt. Mindenki fáradtabb votl és ingerültebb, aminek következtében kicsivel többet vitatkoztunk.

Dükin semmilyen változást nem vettem észre, azon kívül, hogy valamivel hevesebben próbálta kordában tartani a csapatot.

Lola is sokkal ritkábban nézett rám, ami miatt néha kicsit össze is zavarodtam tánc közben. Oda szerettem volna meni, hogy megkérdezzem mi a baj, de még mindig nem volt rá alkalmam.

Egyszer kiment telefonálni, én pedig egész végig csak az ajtót bámultam fél szemmel, amíg vissza nem jött.

- Kicsim minden oké? - ültem le mellé, mikor végre végeztünk.  Mohón kortyoltam a vizet, amit a kezembe adott, de közben próbáltam rá is figyelni.

- Egy kicsit szédülök, de semmi baj! ...egyébként beszéltem Orsival, bejönnek értünk. Tomi is vele van. - mosolyodott el, biztosítva, hogy rendben van.

- Oké, megyek átöltözök! - nyomtam egy puszit a homlokára, felkaptam a cuccos és már indultam is fel az öltözőkhöz.

Amikor már elkészülve, valamivel frissebben visszamnetem, már Orsiékkal várt rám, a terem ajtaja előtt. Ő és Tamás alépcsőn üldögéltek, Orsi pedig az ajtóban beszélgetett Dükivel. Amikor meglátták, hogy jövök felém fordultak, én pedig mindenkihez odamentem és külön-külön köszöntem nekik. Bementem, ezt sietősen megtenni a többiekkel is, majd jöttem is vissza hozzájuk.

Tomika szúrós pillantást vetett rám, amikor pedig megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, szinte rám ordított.

- A csajod rosszul van! - harsogta idegesen, mintha valami teljesen nyílvánvaló tényt nem vennék észre. Szívesebben reagáltam volna, erre a kirohanására, de jobban érdekelt, hogy mi van Lolával, így a Tamással való veszekedést úgy döntöttem egy időre félre teszem.

Egyébként is végig Lola kezét szorongattam, de most lágyan végig simítottam a karján.

- Még mindig? MOst mi a baj? - aggodalmaskodtam.

- Hányingere van! - szólt közbe Orsi, de aztán meg sem várva a választ, előre sétált,  kinyitni az autót.

- Tuti, hogy terhes vagy! - dünnyögte Tomika, egy féloldalasmosollyal az arcán. Közben mindenki beszállt a kocsiba, ő előre ült, mi ketten pedig hátra. - Állandóan nyúgös vagy mostanában!

- Nem vagyok! - nevetett fel mellettem az említett. A vállamra hajtotta a fejét, mire én is közelebb húztam magamhoz. Jó volt végre érezni a közelségét, de látszott rajta, hogy egy egészen kicsit reszket.

- Honnan tudod? Figyelj, szerintem orvoshoz kéne menned, vagy valami. Már leggutóbb is észre vettem rajtad, hogy van valami! Vagy talán csinálj egy tesztet... - tekintgetett hátra Orsi aggodalmasan. A visszapillantó tükörben rám is vetett egy pillantást, de én inkább elkerültem a tekintetét.

- Nem vagyok terhes! - válaszolt Lola, kissé ingerültebben. Megsimogattam a haját és oda toltam az arcom, hogy beszippantsam a nyugtató illatát. Az idegessége egy perc alatt átragadt rám, és hirtelen mindenkit el akartam tűntetni a közelből, aki őt zavarja.

- Miért vagy ilyen biztos benne? Talán nem voltatok együtt? - faggatózott tovább orsi, mire ő csak szorosabban ülelt engem, szinte szótlanul kérlelve, hogy semmiképpen se engedjem el.

- Ebből elég volt, csak vigyél haza légyszi. - kértem határozottan, ő pedig többé kevésbé magában tartva a további véleményét, előre fordult.

Nem is gondolta volna, mennyire közel jár az igazsághoz. Egyikünk sem gondolt arra, hogy esetleg terhes lenne, hisz Lolával lassan két hete le sem feküdtünk egymással. Furcsa mód, perpillanat ez a gondolat megnyugtatott, habár reggel még egészen mást szerettem volna elérni. Jó volt arra gondolni, hogy egészen kicsi az esélye, hogy Orsiéknak igazuk van, de természetesen az agyam egy apró zugában egy másik lehetőségtől is rettegtem.

Ha jól hallottam, Lola elaludt mellettem, és én is próbáltam lehunyni a szemeim és lazítani, de végig hallottam, ahogy Tomikáék különböző elméleteket gyártanak a lehetséges "betegségről", ez pedig csak felidegesített. Már majdnem otthon voltunk, de még valamiért megálltunk egy boltnál, ahová Tomika szaladt be pár percre. Nem figyeltem rájuk, és nem is érdekelt annyira, hogy rákérdezzek, inkább tüntetően elfordultam és kibámultam a másik ablakon.

Ahogy hazaértünk, nekem még fel kellett keltenem Lolát, így Orsi rám bízta, hogy zárjam be az autót. Nem értettem miért akar feljönni hozzánk.

MI egymást átkarolva léptünk be a lakásba, de amikor megláttuk a ránk szegeződő komoly tekinteteket, mindketten megtorpantunk.

Már nem fogtam fel, hogy melyikük volt, de valaki Lola kezébe nyomott egy fehér, hosszúkás dobozt, amit én terhességi tesztnek néztem.

- Ezt nem hiszem el! Enélkül is tudom, hogy mi van, miért nem hisztek nekem? - tárta szét a karjait tehetetlenül. Nagyon kétségbeesettnek tűnt... talán az ő fejében is megfordult, hogy esetleg igazuk lehet.

- Mi csak aggódunk érted! Semmit nem veszíthetsz vele, hogyha megcsinálod. Kérlek! - a mai napra már igazán kezdtem unni Orsi szónoklatait, és arra késültem, hogy meg is mondom neki, de még mielőtt megszólalhattam volna, valaki mellettem nagot sóhajtott.

- Jól van, rendben, megcsinálom!

...

Kilépett a früdőszobából és lassan hozzám sétált. A feszültség érezhető volt a levegőben, senki sem szólt egy árva szót sem, mióta bement.

Összekulcsolta az ujjainkat, én viszont inkább kihúztam a kezem az övéből.

- ÉN erre nem  vagyok kíváncsi! - ráztam meg a fejem és hátat fordítottam mindhárom tágra nyílt szempárnak. Erőszakosan feltéptem a bejárati ajtót és a kabátommal a kezemben kiviharzottam a lakásból.

Bele sem gondoltam, merre tartok, csak bizonytalanul róttam az utcákat, minél kevésbé forgalmas helyet keresve.

Hétköznap kora délután volt, így most még kevesen járkáltak az utcán, aminek én kifejezettem örültem. Nem kellett attól tartanom, hogy összefutnék például a rajongóimmal, hisz még szinte mindenki iskolában volt.

Lehajtott fejjel rúgdostam az utamba kerülő köveket, akár egy bánatos kisgyerek. Sokáig gondolkodtam, hogy vajon miért lehetett ilyen hatással rám ez a dolog, de mindig csak ugyan arra jutottam. A múltam egy egészen nagy darabkája újra és újra visszatér az életembe, bármibe ásom bele magam mélyebben.

Én magamban, és talán Lola is elfogadta, hogy Jenni már nem csak a múltam része, ő az én egy részem volt, és biztos, hogy az is marad. 

A probléma az volt, hogy rajta kívül ezt szinte senki nem értette meg. Senki nem ismerte a teljes történeteket, és így ítélkeztek felettem.

Lolán kívül senki nem tudott a közös gyerekünkről. Aki egy nagy kapocs volt köztem, és életem nagy szerelme közt... akit az anyukájával együtt elveszítettem, évekkel ezelőtt. Minden annyira gyorsan történt, ahogy eltűntek az életemből,puszta ürességet hagyva maguk után. Ezt később Lola töltötte be, de ahogy ő is elfogadta, még mindig képtelen vagyok Jenni emléke nélkül élni.

Soha nem gondolkodtam rajta, hogy milyen lenne egy közös kisbaba Lolával. A történtek miatt sokáig még csak szóba sem jöhetett, hogy ilyesmiket tervezgessek, utána pedig egyszerűen csak természetesnek tűnt, hogy nem gondolunk rá.

Talán önző voltam, hogy végig csak arra figyeltem, hogy nekem mi lenne jó, vagy mi fájna, Lolától pedig csak elvártam, hogy tekintettel legyen rám. Kezdtem kicsit dühös lenni magamra, emiatt a felfogás miatt, majd lassan azt is beláttam, hogy nem kellett olna úgy elrohannom. Mi van, ha tényleg terhes?  Vagy talán valami egészen más betegsége van... mindenképpen mellette lenne a helyem, hogy bármiben támogassam.

Én viszont csak elrohanok a problémák elől, minthogyha így egy kicsit is könyebb lenne.

Észre sem vettem, mikor kezdett el sötétedni... a telefonomat otthon hagytam és még óra se volt nálam, hogy megtudjam, mennyi az idő. Jó lett volna felhívni valakit, de egyelőre sem Lolával, sem Orsival nem voltam készen egy beszélgetésre.

Annyira lassan sétáltam haza, ahogy csak tudtam és már akkor gyomorgyörcsöm volt, amikor befordultam az ismerős utcába. Minden lépésemet megfontoltam, kétszer ellenőriztem, hogy bezártam e magam után a bejárati ajtót, de lassan kifogytam az indokokból, amivel késleltetni tudtam volna a találkozást.

Halkan nyitottam és csuktam az ajtót, arra számítva, hogy talán elaludt, bár ez nem volt valószínű. A szobába belépve, az ágy közepén üldögélve pillantottam meg. Szinte üveges szemekkel bámulta a tv-t, de nyílvánvalóan nem érdekelte, ami benne van. Először észre sem vette, hogy megjöttem. Köhögni akartam, vagy valamivel felhívni magamra a ifyelmét, de ahogy gondolkodni kezdtem, ő abban a pillanatban felém fordult.

Alig telt el pár pillanat és már előttem állt és szorosan megölelt.

- Borzasztóan megijesztettél Krisz! Aggódtam érted... - simogatta az arcom óvatosan.

- Értem...? - mosolyodtam el halványan. - Egy angyal vagy! De nem érdemlem meg!  Ne haragudj rám, nem tudom, hogy hagyhattalak itt... kicsim, ugye tudod, hogy bármi van én melletted leszek?!

- Nem haragszom, tudom mit érzel édesem, szeretlek és számíthatsz rám! Nem tudhatom milyen most neked, de megértelek... - végig csak szorított magához, vékony kis karjaival, amit én is próbáltam viszonozni, de beszélni szerettem volna.

- Figyelj.. ezt én szúrtam el! Nem lett volna szabad azokat a dolgokat elénk helyeznem, akármi is volt, most veled kell lennem, nem pedig leragadni a múltban. - ahogy kimondtam ezeket, minden egyes szó nyomán égett a torkom, mintha egy izzó vasdarabot éreztem volna benne. Szomorúan lesütöttem a szemem, amiből egy apró könnycsepp gördült végig az arcomon.

Ő rögtön közelebb lépett, felemelte a fejem és letörölte az arcomat.

- Mostmár minden rendben! Krisz..hé! Nincs baj, addig várunk, amíg eléggé jól nem leszel ehhez... - hadarta aggodalmasan, amikor újabb könnycseppek szántották végig az arcom.

- Akkor nem vagy terhes? - alig észrevehetően megrázta a fejét, lágy mosollyal az arcán. - Tudod... nem tudom, hogy valaha elég jól leszek e hozzá. - suttogtam, miközben kézenfogtam és lehúztam magammal az ágyra. Egymás mellett ültünk, mindketten bizonytalanul. Végül pár perc gondolkodás után, átmászott az ölembe és a nyakamat átkarolva válaszolt.

- ÉN tudom, hogy jól leszel!

- Még nem menne. Csak... túlságosan rettegnék, hogy elveszíthetem. Sajnálom. - megint lehajtottam a fejem. Örültem volna, hogyha most nem lát senki, vagy legalább esélyem lenne valahová elbújni a kellemetlen pillantások elől.

- Még nekem se!

(...)

Megbeszéltük a dolgokat,utána pedig úgy döntöttünk, hogy leülünk együtt filmezni egy kicsit.

Ledobtam egy pokrócot az üres kanapéra, ő pedig éppen akkor tette le a kezében lévő pattogatottkukoricás tálat. Rábámultunk egymásra, de ő pár másodperc múlva felnevetett. Nekem csak egy halvány mosolyra futotta, és azt is szinte rögtön komolyság váltotta fel.

- Sajnálom a mai napot! Tényleg nagyon parasztnak érzem magam...

- Nem vagy az! Ne foglalkozz vele szívem, mostmár kár emiatt idegeskedni. - simogatta meg az arcom megértően, ahogy ma már annyiszor tette. Sőt, az elmúlt években. A kezét lassan lehúzta a hasamon és átkarolt vele.

- Kérlek... - megpróbáltam lenyelni a torkomban lévő hatalmas gombócot. - Feledtesd el velem ezt a napot! - tettem felé egy apró mozdulatot, bizonytalanul. Óvatosan az álla alá nyúltam, magam felé fordítottam és lehajoltam, hogy megcsókoljam. Készségesen csókolt vissza és éreztem, hogy egész testében megremeg, mire én rögtön védelmezően köré fontam a karjaim. Szinte beleolvadt az ölelésembe, de közben még mindig az ajkaimmal játszadozott. A nyelvünk teljesen egybefonódott és mintha eltűnt volna körülünk a külvilág.

Lassan tolni kezdtem, a hátára csúsztattam a kezem és így megtámasztva, leeresztettem a kanapéra. Fölé másztam, és óvatosan, figyelve, hogy ne nehezedjek rá, lefeküdtem. Ő a nyakam köré fonta a karjait, így húzva magához minélközelebb. Lassan lejjebb csúsztam és rövid csókokat lehelltem a nyakára. Lehúztam a válláról a felsőjét és arra haladtam tovább. Már kész voltm, hogy lehúzzam róla, amikor azt akarja, de óvatosan eltolt magától.

- Várj egy picit!

- Valami nem volt jó? - húztam vissza az ujjaim a pólója alól. Végig súroltam a bőrét és pont oylan jó érzés volt, mint amikor ő ér hozzám. Vártam, hogy elmondja mi a baj, de ő csak mégjobban letolt magáról, majd amikor jó helyzetet talált hozzá fölém gördült. 

Teljesen elfeküdt a hasamon és a fülemhez hajolt.

- Engedd el magad! - búgta a fülembe, majd nagyon lágyan ráharapott. Kirázott a hideg, ahogy újra és újra megérintett, tényleg olyan volt, mintha a jéggé fagyott testem, hirtelen felolvasztották volna.

Egyre közelebb akartam magamhoz tudni, így nagyon gyorsan szabadítottam meg a ruháitól, deközben ő is ugyanígy tett velem. Magunkra húzta a pokrócot és sokáig csak simogattuk egymást, szorosan összebújva, csókolgatva. Olyan érzelmes volt, amilyen az egész napumk együtt. Amilyennek képzeltem ennyi idő után.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.